Kezesbárány, Röhögőgörcs, Halálfia… és vitathatatlanul a legnagyobb sztár, már bocsánat, a Rézfa**ú bagoly. A kiállítótér vitrinjeiben furcsa szobrok sorakoznak, és akkor teljesednek ki igazán, amikor az ember közelebb lép és elolvassa a címüket. A legtöbb látogató ilyenkor a szájához kap, hogy eltakarja a mosolyt, de van, aki hangosan felröhög, és szól a többieknek, hogy hé, ezt nézzétek meg!
Lehet ilyen is egy szoborkiállítás? Nemcsak hogy lehet, de 1995 óta töretlenül járja az országot, és ami furcsának hat elsőre, a határainkon túl is népszerű.
A Nemlétező tárgyak tárlata bolondozós jókedvvel megformált közmondások, szólások, szállóigék, és más állandósult szókapcsolatok tárháza. A kiállítás 1995-ben, az akkori győri, nemzetközi Mediawave összművészeti fesztiválra készült, egyszeri alkalomra. Ám a közönség nem engedte hamvába halni az ötletet: érkeztek a meghívások, jöttek az újabb témák. Azóta közel száz kiállítóhelyen fordultak meg a vidám szobrocskák.
Március 6-án épp Balatonfenyvesen nyílt meg a tárlat. A kiállításra tartva faggattam a két alapító atyát, Buzás Mihály írót, rendezőt és Zugmann Zoltán színészt, bábművészt, akik a hazai vásári komédia szerelmesei számára is jól ismert figurák. Buzás Mihály a kezdetekről mesél, persze azzal a jellemző hangszínnel, ami libikókázik a halálosan komoly és a hahotás irónia között.
Az első szobor ’95-ben a félelmeinkkel való szembenézésen alapult. Márpedig Freud szerint a félelmeinktől úgy tudunk megszabadulni, ha ábrázoljuk őket. Mindenkit ijesztegetnek gyerekkorában valamivel, mi lesz, ha mondjuk nem eszik meg valamit. Engem a rézfa**ú bagollyal riogattak, hogy édes fiam, na az fog elvinni. Így hosszú idei féltem tőle. Felnőttként jöttem rá, hogy ha ábrázolom, el is múlik a félelem. Az ötlet innen indult, és a fesztiválra készülve két délután össze is jött az első kiállítás. Azt hittük, hogy egyszeri alkalom lesz, de aztán kiderült, hogy nagy igény van rá.
A tárlat azóta közel száz helyen volt már az országban, határszéltől határszélig, nem válogatva kis falu vagy nagy város között. De több európai városban, többek között Párizsban és Berlinben is sikert hozott, bejárt kinti magyar intézeteket és ottani kiállítótereket. Az alkotók számára is meglepetés volt, hogy egy magyar szólásból tekert vicc hogy tud népszerű lenni egy másik nyelvterületen
Érdekes volt, hogy egy magyar szólás hogyan tud átlépni nyelvi akadályokat. Mert bár volt pár ottani közmondás is, amit kifejezetten arra az alkalomra formáltunk meg, de kiderült pár magyarról is, hogy nemzetközileg is érthető, működik. Párról pedig az, hogy közel hasonló formában megvan külföldön is az adott kifejezés. Például az ’állig felfegyverkezett’ megfelelője brit nyelvterületen a ’fogig fel van fegyverkezve’. Kicsit feljebb van a fogunk, mint az állunk, tehát ebből is látszik, hogy bizonyára a brit egy militánsabb nemzet
– mondja Mihály.
Az anyag pedig, mint a Kisgömböc, a nagy országjárásban egyre bővül. Nem múlik el úgy megnyitó, hogy az alkotók ne kapnának új ötleteket, amikből sokat el is készítenek később, akár már a következő helyszínre. Mára már annyi a szobor, hogy minden meghívás előtt válogatni kell, de közel 15 kiállításnyi anyag vár szoborba öntésre.
Sokszor jönnek szervezett iskolai csoportok is, egy magyar vagy nyelvtan, esetleg rajz óra keretében. Ezt nagy örömmel veszik Zoltánék, mert nagyon jó a gyerekekkel való kreatív együttgondolkodás. Az akkor, ott születő, vagy beadott gyermekmunkákból, ötletekből már új tárgyak is születtek, ilyen a kiállításban például a „Képtelenség”, az „Akasztófavirág” vagy a „Holtverseny” – meséli Zoltán.
Nagyon örülünk az ötleteknek, visszajelzéseknek, azért is van a vendégkönyv. A múltkor például beírta egy lányka, hogy „Anyukámat magával ragadta a kiállítás, és nem ereszti. Kérem, adják vissza anyukámat, még vacsorát kell főznie.” De jönnek az ötletek is. A srácok előszedik a szólás-közmondásos könyveket, internetről töltenek le kifejezéseket. Másként mernek gondolkodni, kutakodnak. Végül is ez a kiállítás egyik célja, értékes, önmagán túlmutató része.
Kezes bárány, Fotó: Nemlétező tárgyak tárlata
A plázákat is végigjárták Debrecentől Győrig, amitől kicsit tartottak is, de minden klappolt, mindenféle közönség előtt működik a tárlat. Igaz, működése közben vidám eseteket is folyamatosan termel.
Egyik hétfő reggel szól a telefonom, a kiállításról telefonált a szervező, hogy az egyik kiállítási tárgy eltűnt, üres a vitrinje. Igyekszem felébredni, és közben kérdem, melyik az? Hát a szürke szamár a ködben… – jött a válasz. Megnyugtattam a hölgyet és javasoltam, hogy igyon egy kávét, minden rendben van, a tárgy a tervek szerint tűnt el
– említi Misi.
A kiállításhoz kell egy megfelelő komolytalanság és játékosság. Ahogy az alkotók mondják, a magyar, építő jellegű verbális idiotizmus kimeríthetetlen. De persze, van, hogy nincs meg az összekacsintás, főleg, ha a hivatalos szervekkel találkoznak a szervezők.
Egy alkalommal éppen külföldi kiállításra indultunk, amikor valami minisztériumból felhívott egy szőke női hang azzal, hogy olvasta, visszük ki a kiállítást Berlinbe, és mit gondolunk mi. „Nem úgy van az, hogy magyar műkincsek csak úgy kilépnek az országból. Hát ahhoz kell egy műkincseket kiléptető lista!” Próbáltam elmagyarázni a hölgynek, hogy „nagyon kedves, hogy így aggódik, de tetszik tudni, ezek nem feltétlenül olyan szobrok, amik…” – Erre le is csapott: – „Na ugye szobrok, én megmondtam. Márpedig ha szobrok, akkor műkincsek…” Nos, így írnunk kellett a határon egy műkincseket kiléptető listát, meg egy visszaléptetésit, a hazaérkezésre. Ez nagyjából úgy nézett ki, hogy a „Műalkotás címe: Rézfa**ú bagoly; Mérete: 16 cm; Anyaga: háztartási hulladék; Értéke: három forint húsz fillér.” Beírtuk az összes szobrot, a végén kijött egy összérték, amit hivatalosan kiléptettek az országból… És most jött a meglepetés: Mi, mint a magyar kultúra külföldi képviselői, ezért napidíjat kaptunk… Amiből szó se róla, igen vidáman elvoltunk Berlinben, maradt is vissza ebből lelkiismeret-furdalásunk, nem is kicsi… Úgyhogy ezt az interjút most ingyen adtuk neked…
– viccelődik Mihály.
Balatonfenyves felé autózva a kiállítással így röpködtek a vidám történetek, amik legalább annyira maradandóak és kacagtatóak, mint maguk a szobrok. Fel is merült, hogy az újságírót túszul ejtve az alkotók állandó termet követelnek a tárlat számára a Nyelvtudományi Intézetben vagy a Magyar Nemzeti Galériában… De aztán letettük a telefont. Nem tudtak a szavamon fogni.
Aki Balatonfenyves felé jár, ne mulassza el a kiállítást, még május 10-ig megtekinthető a községháza nagytermében.
