Szent Iván éjszakája ugyanis a nyári napforduló ünnepe, amit ma már valójában 3 nap választ el a csillagászati nyár kezdetétől, a leghosszabb nappal és a lerövidebb éjszaka napjától. Ez most június 21-re esik az északi féltekén, de korábban a csillagászati nyár kezdete valóban június 24-re esett, ám a tropikus időszámítási mód sajátossága és a korábbi naptárreformok következtében szétvált a két ünnep.
Bálint Sándor néprajztudós arról ír az Ünnepi kalendárium I. című kötetében, hogy a nyári napfordulót ősidőktől fogva valamiképpen minden nép számon tartotta és legtöbbször lángoló tűz gyújtásával ünnepelte. Az archaikus európai képzetvilágot az egyház nem tudta, de talán nem is akarta eltörölni, hanem beleépítette az esztendő liturgikus rendjébe, egyúttal természetesen a maga világképe szerint igyekezett értelmezni. Így került az ünnepi szentelmények közé a Szent Iván-napi tűzszentelés is.
A napfordulóhoz világszerte világi és egyházi ünnepek kapcsolódnak, mivel ekkor van az év legrövidebb éjszakája és az emberek számára a fény és a sötétség váltakozása mágikus eredettel bírt. A sötétség az elmúlást, a fény pedig a megújulást jelentette, ezért ezen a napon az emberek nagy tüzeket raktak, hogy elűzzék a sötétséget.
Ahogy más ünnepeken, úgy a Szent Iván napon is nagyon sokszínű népi szokásokat, rítusokat találunk.
A Magyar Néprajzi Lexikon ír arról, hogy hazánkban a 16. század óta biztosan, de valószínűleg már régebben is örömtüzet gyújtottak ezen az ünnepen. A magyar hagyományban pedig a június hónapot Szent Iván havának is nevezték. A tűzgyújtást tűzcsóvák forgatása, más néven lobogózás és hazánk egyes területein, főleg Nyitra megyében hosszú éneksorozat, a Szent Iván-i ének éneklése kísérte.
Ilyenkor a kutak és források vize körül füstöt támasztottak, hogy a sárkányok és kígyók mérgét elűzzék, továbbá üszögöket vittek a káposztás kertbe, hogy a hernyó a káposztát meg ne egye. Az ünnep estéjén kötött koszorúnak egyes vidékeken különös erőt tulajdonítottak, s ezt a ház elejére szokták akasztani tűzvész ellen.
A tűzugrálás alkalmából tűzbe dobott gyümölcsnek is fontos szerepe volt, mágikus tárgyként használták. A tűzben sült almát a gyermekeknek szórták, hogy egészségesek maradjanak; Szeged vidékén a fog- és hasfájás orvossága volt, Baranyában a sírokra is tettek a sült almából. Csongrádon azt tartották, hogy a tűzbe azért kell almát dobni, hogy az elhunyt rokonok is élvezzenek a gyümölcsből.
Bálint Sándor írása szerint egy érdekes és szomorú halottkultusz is kötődik Szent Iván napjához.
Szent Iván ugyanis a korán elhalt gyermekek mennyei pártfogója. Általános hagyomány szerint benne bizakodnak azok a szomorú édesanyák, akiknek magzata kereszteletlenül halt meg, hiszen neki választottságánál fogva hatalma van ezeknek másvilági sorsán is könnyíteni. Szegedi hiedelem szerint az ilyen gyermek odaát is állandóan sírdogál a keresztség után. Aki meghallja, könyörületből vessen egy rézpénz-darabot a hangocska felé és mondja: “én tégöd mögkörösztöllek Körösztölő Szent János nevibe!” Valami ruhadarabot is jó odadobni korozsma gyanánt. Ilyenkor aztán a gyermek megnyugszik és üdvözül.
Ez a képzetkör régebben, amikor a gyermekhalandóság olyan nagy volt, még egyetemesebb, gazdagabb lehetett. Néhány közbeeső fontos mozzanatot már nem ismerünk, de kétségtelen, hogy a Szent Iván tüzébe való almaszórás, továbbá anyáknak Szent Iván napjáig való penitenciavállalása: a gyümölcsevésről való lemondás, e halottkultusz maradványa.
Sokfelé máig élő hagyomány szerint ugyanis, akinek már van elhalt gyermeke, Szent Iván napja előtt nem szabad idei almát, vagy más gyümölcsöt ennie. Az a hiedelem lényege, hogy ezen a napon a mennyországban Keresztelő Szent János gyümölcsöt, mannát osztogat a gyermekeknek. Akinek anyja idelenn már evett, annak ezt mondja: te nem kapsz, a te részedet megette anyád!
A tűz körül a fiatalok termékenység- és szerelemvarázsló dalokat énekelnek, körülállják, körültáncolják a tüzet. Az izzó parazsat, majd a kihűlt hamut szétszórják a földön, hogy ezzel megóvják a termést. Sok helyen szokás a tűz átugrása is, mely a néphit szerint szerencsét hoz és háromszor kell átugrani, hogy Szent Iván – vagy Szent János – közbenjárásával a Szentháromságnál kegyelmet nyerjenek.
Ugranak a fiatalok egyedül, vagy párban is, hogy együtt maradjanak. A lányt a legény viszi át a tűzön, hogy megtisztuljanak, és amikor családot alapítanak, sok gyermekük szülessen. Régen a tűzugrás alatt a falu összes fiatalját összeénekelték valamelyik párosító énekben. Ez bizony hosszú ideig tartott. Innen ered a mondás: hosszú, mint a szentiváni ének.
A palóc lányok a tűzgyújtás után a legényekkel a kenderföldre mentek, ahol egyenként a kenderbe heveredtek. Azt tartották, hogy amelyikük után a kender feláll, az egy éven belül férjhez megy.
