Két ősi szomszédos palóc falu Vizslás és Kazár, melyeket az emberi kapcsolatok olyan szorosan fűztek egybe, hogy a palóc néphagyománynak a bástyái maradhattak nagyon sokáig. Ezt a kincset őrzi egyik utolsó hírmondóként Bocsi Éva népművészeti babakészítő, népi iparművész, aki 2020-ban a Népművészet Mestere díjat is megkapta.
Azt hiszem, hogy ma sincs olyan család ebben a két faluban, akiknek ne lenne rokona a másik településen. Én Vizsláson születtem, de édesapám és anyai nagyanyám is kazári volt. Ma már Salgótarjában élek, de vizslásinak érzem magam, minden kitüntetésem közül a falu díszpolgári címe a szívemnek a legkedvesebb
– mesélte a Sokszínű Vidéknek az iparművész, akit megkértünk, hogy idézze fel a kezdeteket, hogyan lett rabja az iparművészet egyedi területének.
Amióta élnek az emlékeim, még az óvodás koromból fel tudom idézni a vasárnapokat. Alig vártam, hogy eljöjjön a hét utolsó napja, a mama kinyissa a ládát és beöltözzön ünneplőbe. Mindig elkértem egy-egy ruhadarabot, hogy felpróbáljam. Én már ekkor nagyon beleszerelmesedtem ebbe a népviseletbe
– idézte fel a kezdeteket Bocsi Éva.
Nekem egy csoda volt az, amikor az utcán mentek a templomba az asszonyok, és csak úgy suhogtak a szebbnél- szebb ruhák. Mai napig, ha valami szépet akarok felidézni, akkor erre a jelenetre gondolok
– tette hozzá.
A cérnát is ezekben az időkben kapta először kezébe a kis Éva gyermek.
Mikor fontak, varrtak az asszonyok, az idősebbek, a dédanyám nekem adta a tűt s a cérnát, hogy fűzzem be, mert még jó a szemem. És egy idő után kaptam egy kirajzolt vászonanyagot, megmutatták, hogyan kell csinálni, és azt mondták, hogy folytassam. Ott ültem, figyeltem és csináltam
– így a népi iparművész, aki kiemelte, hogy a hímzéshez, varráshoz semmi más nem kell, csak akarat és kitartás, mint szinte mindenhez az életben. Ha nem sikerül úgy a minta, ahogy azt elképzelte, akkor nincs mese, kifejti.
Voltam olyan asszonyok között, akik varrni akartak ruhát a babának, és kérték a segítetségemet, de szinte megsértődtek, mikor mondtam, hogy ezt, meg ezt itt vissza kellene fejteni. A nagyanyám sokat varrt és mindig azt mondta, hogy az nem jó varrónő, aki nem fejt. Az a jó varrónő, aki kifejti, azt, ami nem jól sikerült.
Bocsi Éva elmondta, hogy ő babáknál addig dolgozik, amig nem hasonlítanak valakire a faluból az emlékei szerint, és bizony olykor a fejtés több időt visz el, mint a varrás.
Szeretem, ha lelke is van, így kicsit olyan, mintha élne.
A babakészítés történetének szomorkás múltja van, a kivetkőzések első és második hulláma hívta életre az iparművészetnek ezt a szép ágát.
Amikor a népviseletben járó asszonyok elhagyják a viseletet és áttérnek a városiasabb öltözékre, azt hívjuk mi kivetkőzésnek. Az első ilyen hullám 1945 után volt, édesanyám is elhagyta a népviseletét. Öten voltak lányok és a ruhákat a legidősebb örökölte, a többieknek varrni kellett, de ekkor már nem volt szabad átjárás vonattal Szlovákiába, Losoncra, ahol a gyöngyöket, csillogó díszeket hozták és kasmírt is ott vettek, mert ott gyártották
– mesélte az iparművész kitérve a kivetkőzés második hullámára, a TSZ-ek, gyárak idejére, a 60-as, 70-es évekre, amikor már nemigen volt praktikus a népviselet a három műszakos munkába járáshoz Salgótarján felé.
De az asszonyok sajnálták, hogy nem járhatnak már a szép ruháikban, ezért jött szokásba az, hogy egy babát felöltöztetnek, varrnak vagy varratnak neki ruhát a sajtjukból, és beteszik a tisztaszobába, hogy ott legyen úgymond mementóként. De ajándékba is vittek ilyen népviseleti babákat főleg a faluból elszármazottak.
Éva édesanyja is egyike lett a babkészítőknek és megtudtuk, hogy nemigen van olyan földrész, ahová ne készített volna babát.
Amikor már sok volt a megrendelés, akkor engem is maga mellé vett, hogy segítsek be neki. Eleinte a kötényre kellett varrnom, később már az ingekre is késztettem mintákat és paródonként beletanultam én is a babakészítésbe.
Éva találta ki, hogy vigyék el zsűriztetni a babákat, de az akkori népi iparművészeti tanács azt mondta, hogy bár gyönyörű a népviselet, viszont magát a babát is nekik kell késztenünk, addig ugyanis kész babákra dolgoztak.
Ekkor megvarrtuk a testet, de kész babfejet vásároltunk hozzá, de ez így még mindig nem volt zsűrizhető. Elmentünk még Mezőkövesdre is, ahol a matyóbabák testét textilből készítik, próbáltunk babafejet szerezni vagy megkérni őket, hogy mondják el, hogyan kell. Azt mondták, hogy az hétpecsétes titok
Ezért nem volt más út, anya és lánya kísérletezte ki a fej készítését.
Gipszből csináltam egy fejformát, majd papírmasé technikával nedves papírokat formáztam rá több rétegben, ragasztóval kentem közben be a rétegeket és a végén kijött egy arc, amit kifestettem. A koponyát, a fej alapját pedig gyapjúból készítettem el, még kézimunkaórán tanultunk meg gyapjúlabdát csinálni és emlékeztem rá, hogyan kell. Erre a gyapjúalapra rátetem az arcot és a hajat, kendőt és kész is volt a fej, amit rávarrtunk a testre. A mai napig így készül a baba.
A zsűri természetesen ezt már egyből elfogadta.
De nemcsak babák készültek az évek során, hanem népviseleti ruhákat is gyűjtött a család, közel 200 ruha van a vizslási házban, aminek egy részébe már a különböző kiállításokon, ünnepségeken többször is felöltözött Bocsi Éva. A néprajzi gyűjtemény a ruhákkal Vizsláson van, a babakiállítás pedig Éva házában, egy külön szobában. Egyeztetés után meg is lehet tekinteni a babákat.
A népi iparművész nem adja el a babáit és nem készít megrendelésre sem. Kiállításokra, előadásokra jár velük, tárlatvezetést tart, mesél a palóc hagyományokról. Eddig 220 kiállítása volt Magyarországon és öt ország kilenc városában is megjelent már.
A következő esemény, ahol láthatjuk az alkotásait a Vigadóban lesz november 23-án, egy közös tárlat a Magyar Művészeti Akadémia tagjainak, ahová tavaly őt is beválasztották.
Sajnos a palóc falvakban nem tudok másról, aki népi iparművészként a népviseleti babák készítését tovább vinné, én lehetek az egyik utolsó
– mondta el nekünk Éva, akinek most épp nincs ideje babát készteni, mert rengeteg a kerti munkája, három portán is dolgozik, de szereti is csinálni.
Rendbe kell tartani a nyaralót Zsóriban, a szüleim házát pedig Vizsláson, ahol a 600 négyszögöles kertben van üvegház, fóliasátor is és a Salgótarjáni kertünk is várja a törődést
– tette hozzá Éva, aki mellesleg megemlítette azt is, hogy megtanulta a csuhébaba készítést. Egyszer kérte az ismerősét, hogy mutassa meg neki, ő meg elkezdett ügyeskedni és már egész szép alkotások születnek.
Az ember azt könnyen elfelejtheti, amit tanítanak, de amire magától jön rá, maga fejleszti ki, az a tudás megmarad
– adott egy kis gondolati útravalót is nekünk az iparművész.
