Az Őrségi Nemzeti Park vendvidéki erdeiben sétálva gyermekkorunk mesekönyveinek színes gombákkal tarkított mohaszőnyege köszön vissza ránk. Mindez nem véletlen, olvasható dr. Németh Csaba gondolatsora a nemzeti park weboldalán.
A magyar honfoglalás évszázadaiban gyepűelveként, vagyis a határ, a gyepű előtti lakatlan, áthatolhatatlan erdőségként számon tartott területen a monostor, a Szentgotthárdi Ciszterci Apátság alapított majorságokat. Míg az egyházi erdők kezelését erdész szakszemélyzet irányította, a majorságokból kinőtt irtásfalvak lakosainak birtokába került, apáról-fiúra öröklődő erdőbirtokocskákon „a józan paraszti ész” diktálta az erdővel való bánás receptjét.
Az itt élő szláv népesség hazánkban egyedülálló erdőgazdálkodásának volt része az erdei avar összegyűjtése alom vagy ínséges időkben takarmány céljára. Borosánnak hívták az elhordott levéltömeget, amely után csak a csupasz talajfelszín maradt vissza. Az avar hiányában nem volt, ami a talaj felső humuszrétegét pótolta volna, így az a gyakori esőzések következtében lemosódott
– írja a szakember.
Maradt az ásványi talajfelszín, amin pedig növényi élet egyik legegyszerűbb formáját jelentő mohák tudtak eluralkodni, mesevilágot varázsolva a ciszter-majorosok késői leszármazottainak erdeiből.
Kiemelt képünk illusztráció – Fotó: Pixabay
