Tiszavasváritól csupán 4 kilométerre keletre, a 36-os út mentén terül el a 165 hektárnyi Fehér-szik Természetvédelmi Terület, mely 1977 óta áll természetvédelmi oltalom alatt. Az idén 45. születésnapját ünneplő homokos löszbe mélyült völgyben elhelyezkedő lefolyástalan, minden oldalról “dombokkal” határolt terület már az 1781-89-ben készült katonai térképen is mint mocsár szerepel, olvasható a Hortobágyi Nemzeti Park honlapján .
Geológiai szempontból újkori képződmény. Hidrobiológiai jelentőségére Daday Jenő – planktonmintái alapján – már a múlt század elején felhívta a szakembert. A tó vízháztartása lefolyástalansága miatt teljesen időjárás-függő. Kialakulása, ami feltehetően a posztglaciálisan esik, jó időszak alatt vízviszonyokat feltételez. Az akkor létrejött medencékben a szikesedés a későbbi megemelkedett talajvíz miatt indult meg.
Talaja a felszíntől karbonátos, kérges réti szolonyec, nagy szódatartalommal. A tó kiszáradásakor a szóda a felszínen kiválik, “kivirágzik”. A helybeliek a sziksót évszázadokon keresztül gyűjtötték, sőt a XVIII. században szódagyárat is építettek itt. A mintegy 100 hektáros szikes tavat a csapadékvíz és a talajvíz táplálja.
Korábban a víz mozgása az éghajlati adottságoknak megfelelően a nedves és száraz időszakok változását követte. Néhány évenként teljesen kiszáradt, s nyár végére általában a tómeder legmélyebb részére húzódott vissza a víz.
A vízszint állandó ingadozása mozgásban tartotta a szikesedési folyamatokat, megakadályozta az élőhelyek homogenizálódását. A 60-as évek közepén végrehajtott belvízrendezés megzavarta a tó vízháztartását, s 1976 óta az összegyűjtött belvizeket a tóba vezették, ami a kiszáradások elmaradásával járt. A kedvezőtlen szukcessziós folyamatok miatt erre a jövőben nincs lehetőség.
A terület igazi értékét a szikes tó élőhelyeinek változatossága mellett madárvilága adja. A felmérések 41 madárfaj fészkelését bizonyították, s a vízszint megemelése óta mind a faj- mind az egyedszám gyarapodott, ugyanakkor a szikes tavak ritka fajai megritkultak, eltűntek
– áll a nemzeti park közleményében.
Tavasszal még alig olvad el a jég, már megjelenik a tavasz első hírnöke, a bíbic. A jó idő beálltával egyre több madár keresi fel a tavat. Százával jönnek récefélék, vadludak, darvak és parti madarak pihenőhelyet, táplálékot keresve, hogy azután pár nap múlva felerősödve folytathassák útjukat fészkelőhelyeik felé.
Azonban nem mindenki vonul el. Marad például a bíbic vagy a piroslábú cankó. A tó nyugati szélén álló megfigyelőtoronyból tanulmányozható a búbos vöcsök és a kis vöcsök, míg a nádasokból a bölömbika mély, búgó hangja hallható.
Leggyakrabban és legnagyobb számban a szárcsa és a vízityúk kerül szemünk elé. A szárazra került vakszikfoltok alkalmi fészkelője a gulipán. Fészkelő ragadozómadarai közül kiemelhetjük a barna rétihéját. Énekesei között gyakori a nádi sármány, míg a gyékényfoltokban a barkóscinege telepedett meg.
Nyár végén nagy csoportokban táplálkozik itt a kanalasgém, a kis kócsag vagy a szürke gém. Őszi vonuláskor a fehér és alkalmanként a fekete gólyák kisebb-nagyobb csapatai jelennek meg. Októberben a tőkés récék és a csörgő récék, később a vetési ludak és a nagy lilikek jelennek meg tömegesen.
A tópart puha sarában gyakran találkozhatunk a vörös róka vagy a borz lábnyomaival, míg a mocsári növény határán a vízből kiemelkedő, víznövényekből összehordott várra, a pézsmapocok építményére lelhetünk. A terület költési időben csak engedéllyel, költési időn kívül szabadon látogatható.
