A magyar falvak képe évszázadokon keresztül szinte változatlan volt, ám a huszadik században néhány évtized alatt alaposan átalakultak a települések. A második világháború pusztítását követően szó szerint a poraiból született újjá Magyarország. A negyvenes évek végétől új házak és lakások ezrei nőttek ki a földből. Az ötvenes évek végétől számos településen a hosszanti elrendezésű, nádtetős házakat felváltották az összkomfortos Kádár-kockák. A falvak lakói a közeli városokba ingáztak, ahol a frissen megépült gyárakban találták meg a számításukat. Földeákon sem történt ez másként, a lakók egy része Makó üzemeiben, míg mások a téeszben dolgoztak.
Ízikcsutkából építkeztek
A régi, hagyományos módon épült paraszházakhoz korábban természetes anyagokból megalkotott kerítések tartoztak. Az alföldi falvakban ez rendszerint bepucolt vályogfal volt, melynek tetejére „csutkakő” került, a tövével felfelé. Egy másik, korábban igen elterjedt kerítés fajta is sok helyen a falu utcaképéhez tartozott. Ez a kerítés napraforgó, cirokszár és a csodálatos “ízíkcsutka” összeépítésével készült. A kukorica száráról a tehén lelegelte a levelet, a csupasz szárat nevezték a falusiak ízíknek, ízíkcsutkának. A csutkákat drótok közé állították több sorban, és a szerkezetet faoszlopokkal megtámasztották. Az ilyen módszerrel megépített kerítés több évig bírta, csak időként kellett pótolni egy-egy hiányzó darabot. Elvétve szeledékből is készült kerítés, ennek a falécei vízszintesen vagy függőlegesen voltak rögzítve.
Az „atombiztos” betonkerítés
Drótkerítést a század első felében csupán elvétve használtak. Később, amikor a családtagok eljártak otthonról dolgozni, gazdátlan maradt a ház – reggel mentek, este jöttek – ezért épültek meg az első, biztonságot nyújtó betonkerítések. Az első ilyen szürke kerítéseket 1947 körül kezdték építeni a községben.
A betonkerítés elemei hagyományosan cement, homok és víz keverékéből készültek, melyekbe fém erősítést illesztettek. A földeáki kerítés építő mesterek 8-as betonacélt helyeztek az oszlopba és a betétlapokba. A betonba süllyesztett fémrácsot kézzel hajtogatták, kétszer meghajlították. Erre azért volt szükség, hogy a szerkezenek tartása legyen, és még véletlenül se csússzon meg az elem.
A betont 1-2 hétig locsolni kellett, (a megfelelő kötésig) naponta két alkalommal – reggel és este. Ha nem locsolták az elemeket, nem vált megfelelő szilárdságúvá, „poros” lett és összeesett. A napsugarak elleni védelmet homokkal való fedéssel oldották meg a mesterek.
Összeépítették az egyes elemeket
A kerítés elemeit a talajon képezett homokágyban öntötték ki, a nagykapuhoz és a kis kapuhoz az oszlopokba sarokvasat tettek. Erre a vasra helyezték fel a kapukat.
A betonkerítés építésekor először a 275 centiméter hosszú oszlopokat az árokba helyezték. Az oszlopból 70 centiméternyi rész került a földbe. Ezt követően az oszlopokon előre kiképzett nyílásokba belerakták a kerítés elemeit, a betétlapokat. Amikor ezzel végeztek, ráhelyezték az oszlopokra a fedőlapokat. Az elemek széleit vizes ecsettel körbe törölték, hogy sima legyen a felület. A betonkerítés karbantartása mosással és sikáló kefével történt.
Fehér mintákkal díszítették
A magyar nép ősi díszítő hajlama látványosan kirajzolódik a földeáki betonkerítéseken. A háziak hajdanán egyedi mintákat kértek a mesteremberektől. A kerítés legfelső betétlapja peremes kialakítású volt, ezeken rendszerint futó mintákat alkalmaztak. Az oszlopokat gyűrűs, szív alakú vagy keresztes mintázattal ékesítették.
A minták többségét sablonokkal rajzolták a felületre. Ezek a sablonok papírból, farostlemezből vagy vékony fémlemezből készültek, egy sablont többször is felhasználtak. A beton elemekhez használt fa és fém sablonokat beolajozták, hogy ne ragadjanak bele a képlékeny anyagba.
A kész beton elemekre fehér cementet szórtak a mintának megfelelően. Ez a fehér cement úgy készült, hogy a cementbe fehér festéket kevertek. Így tartósabb hatást értek el, mintha csak lefestették volna az elemeket.
A mintát ráhelyezték az elemre és befröcskölték a cementes vízzel. Az oszlopokra rátették a mintát, a minta üres részébe fehér cementet, majd egy simítóval lesimították. A betonkerítés legfelső lapja peremes kiképzésű volt, az oszlopok tetejére pedig szögletes vagy gömbölyű kialakítású fedlap (kalap) került.
A tehetősebbek díszesebbet építtettek
A dél-alföldi falu kerítéseinek díszítettsége a család anyagi helyzetéről árulkodott. Minél több, változatosabb minta borította az elemeket, annál költségesebb volt a kerítés előállítása. Ahány ház, annyi szokás. A földeákiak egy részének a „szimpla” betonkerítés külleme nem tetszett, ezért inkább lefestették utólag az egészet valamilyen színnel.
A manapság divatos fa és tégla kerítések elterjedésének köszönhetően Földeákon már nem készülnek ilyen alkotások, de az első betonkerítések készítőinek nevét feljegyezték. A falu utcáiban számos helyen megtalálható, jellegzetes alkotások Vízhányó Imre, Kürtösi Sándor, Bugyi János, Megyesi Tamás, Megyesi István és Kuruczi Lajos szaktudásáról tanúskodnak.
Köszönjük szépen a segítséget Mészáros Eriknek, a földeáki könyvtár munkatársának, aki fontos információkkal és fotókkal szolgált a cikkhez.
