Tíz hónapos kisfiam majdnem kiugrott a kezemből, hogy a Li–2-est közelebbről láthassa a budaörsi repülőtéren. Pedig így is nagyon közel voltunk, a szárnyai alatt ennek a harmincas években épített amerikai-szovjet csodának, a magyar polgári repülés nagy öregjének, amely éppen pihent két sétarepülés között, havi egy munkanapján.
Aki pedig a Li–2-es választja, mindjárt két felejthetetlen élményt kap egyszerre: félórás utazást egy világszerte megcsodált repülőn és a Dunakanyart odafentről – forduló a Visegrádi várnál. Lehet rövidebb utat is választani, negyed órát a főváros fölött, de aki teheti, ne hagyka ki ezúttal sem a vidéket, a Pilis különleges formáit vagy éppen Szentendrét olyan perspektívából, ahogy szinte senki sem látja.
Utolsó repülni képes példánya pedig itt állt előttünk, és már a jelenlétével elvarázsolt kisbabát és aggastyánt, mindenkit. Lelke van, a lelkiismeretét pedig úgy hívják, Hajdu Károly „Fedő”, aki ezen a verőfényes őszi napon repülés helyett a főzést választotta, és reptér szélén éppen a húsokat szabdalta az ebédhez, amikor a kérdéseinkre beindult a mesedélelőtt.
A múzeumi repülőből, amelyből több mint hatezret gyártottak valaha, nem véletlenül ez az egyetlen maradt meg ilyen állapotban.
A régi gépeket vagy szétfűrészelték, vagy ha fából voltak, eltüzelték. Nálunk is elterjedt ez a jellemző mentalitás, orosz mintára. A katona az esőben nem ment ki pisilni, hanem hátrament a gépben és odapisilt, ebben a gépben is helyre kellett hozni ezért a hátsó részt. Az időjárás mellett ez is sejtközi korróziót okozott, ami rengeteget ártott a repülőnek. Magyarországon harmincegy Li–2-es repült
– mondta Hajdu Károly „Fedő”, a háború előtti gépek utolsó darabjait megmentő Goldtimer Alapítvány alapítója. Közben pedig kiderült, a felújított Li–2-es pilótája nem a gépben, hanem a szomszéd bokor mögött pisil két út között, de olyan jól elbújik, hogy csak az utasok egy része látja. (Egy felszállással több mint húsz embert reptetnek meg, és nemigen marad szabad hely.)
A Li–2-es látványával csak egyvalami veszi itt fel a versenyt, az 1929-es Po–2-es, egy kétfedelű, kétüléses, nyitott repülőgép, ami szintén az alapítványnak köszönheti, hogy repülhet. És éppúgy mindenki azonnal beleszeret, mint a Li–2-esbe. De most vissza utóbbihoz, ami a Fedő nevű repülőgépszerelő legnagyobb szerelme.
Szolnokon volt kiállítva a kilencvenes évek elején, amikor felajánlottuk, hogy repülőképessé tesszük. Senki sem hitt benne, hogy sikerül. Kecskemétről viszont éppen ekkor hívtak fel a katonák, hogy kell-e nekem valamire a Li–es teljes felújításáról szóló, 48 kötetes könyvsorozat, vagy kidobhatják. Négy éven át szereltük minden nap, kivéve Húsvétot és Karácsonyt. 2001-ben szállt fel először. Azóta tizennyolc év alatt több mint 150 millió forintot költöttünk rá, a budaörsi önkormányzat támogat minket. Évente áprilistól októberig három–négy millióba kerül csak a biztosítása, de talpon maradtunk
– folytatta Hajdu Károly, aki nagy csodálkozásunkra soha nem akart pilóta lenni.
Édesanyja valaha papnak szánta, az esztergomi ferences gimnáziumba járt, de miközben az osztálytársai közül sokan teológián folytatták, ő másféle égi küldetést kapott.
Vezettem egy kicsit mindegyik repülőt, de nekem az a csoda, ha összerakunk egyet, és látom repülni. Bobák Gyuri a főszerelő, ha vitatkozunk, ötből ötször neki van igaza. Jövőre az ötvenöt éves érettségi találkozómra is elvisszük a Li–2-est Esztergomba, és megreptetjük a társaságot. Sokan papok köztük, ezért szombaton tartjuk a találkozót, hogy a vasárnapi misére el tudjanak menni
– mondta Hajdu Károly, aki hozzátette, hogy „bárkit meg lehet tanítani repülni, a majmot is, legfeljebb kiugrik az erdő fölött”, majd elmondta, hogy a Li–2-est csak a legjobb pilótáknak engedi vezetni. Mert jelentkező az van rá bőven.
A legjobb szerelők és a legjobb pilóták viszonyába minden heccelés belefér, mert a kapcsolatukat mély tisztelet, összetartozás és barátság jellemzi. Ennek részeként a társaság doyenjét mindenki csak Fedőnek hívja. Évtizedekkel ezelőtt egy havas, fagyos, téli éjszaka, szerelés közben ugyanis úgy kipirosodott, hogy az arca leginkább egy fazék fedőjére hasonlított. Rögtön meg is született a becenév.
Becenéven pedig azokat szólítják, akiket nagyon szeretnek.
Kiemelt kép: YouTube
