Itt nincs ipari tevékenység, de mindenre pályázunk, amire lehet, így azzal foglalkozunk, amivel lehet
– ezt Hrncsjár Mihálynétől, Vanyarc polgármesterétől tudtuk meg, miként azt is, hogy már tizenhat haluska-fesztivált tartottak itt, miközben befedték a szabadtéri színpadot, felújítják a kastélyt és a tájház melletti parasztházat – utóbbiból kézművesházat alakítanak ki.
Aztán elindultunk a legtöbb magyar számára teljesen ismeretlen cserháti falu felfedezésére, és egyre több kincsre leltünk. Valahogy úgy, ahogy egy nappal korábban a határ túloldalán fekvő Hrusovon, ahová korábban eszünkbe sem jutott betérni, de ahonnan mindannyian úgy jöttünk el, hogy visszatérünk.
Mindjárt itt van Fehér Pálné Marika néni – az egyik mesebeli Marika néni, mert lesz belőle még egy – és a citerája, amellyel bátran a közönség elé lép már. És jól teszi.
Az unokámat szerettem volna megajándékozni azzal, hogy elmentem vele citeratáborba. Ő többször nem jött, de én lelkes amatőr lettem. Hatvanhat évesen kezdtem játszani rajta, most vagyok hetven
– mondta, mielőtt bájos kiselőadást tartott volna.
Néhány perccel később és néhány száz méterrel arrébb megismertük Budai László méhészt, akit kőzet- és ősmaradvány-gyűjteményéért szoktak felkeresni. Nem hétköznapi látnivaló, főleg a gyűjtemény közepét elfoglaló, a teret betöltő hatalmas fatörzs-fosszíliának köszönhetően, amellyel kivívta a geológusok elismerését.
Az avar alól csak egy tenyérnyi darabja látszott ki az évgyűrűkkel, amikor felfedeztük. A bátyámmal kiástuk egy részét, aztán visszatemettük és hónapokra eltüntettük. Világszerte különlegességnek számít azzal, hogy elágazik a törzs. Tizenöt-tizenhatmillió évesre becsülik, opál és kalcedon az anyaga. Attól kezdve, hogy megtaláltuk, tudatosan járom már a környéket, az itt látható leletek 90 százaléka Vanyarc környékéről származik, a szarmata tenger maradványai. A látogatók mini Ipolytarnócnak nevezték el ezt a helyet
– mondja Budai László, akinek a kőzettára egy kicsi műhelynek is otthont ad.
Hodnik Boglárka tojáspatkoló édesanyjától tanulta ezt a különleges művészetet, édesapja készíti hozzá az ötvözetet. Ha ‘ne adj isten összetörik egy, a lelke is összetörik, de hál’istennek ez nem hétköznapi esemény. Eladásra is patkol tojásokat.
Inkább nem viszik, mint viszik őket, de nem ez a lényeg
– mondta a rendkívüli kisugárzású művész, akit hallani kell:
A tájház különlegességei a népviseletbe öltöztetett babák, de japán turisták között a régi ruhák is nagy sikert arattak.
A vőm idegenvezetőként dolgozott, egy évig Japánban élt, ő hozott ide japán csoportot. Divattervezők is voltak közöttük, nem győzték fotózni ezeket a ruhákat. A méretük is mutatja, mennyivel alacsonyabbak voltak régebben az emberek
– tudtuk meg Vravuska Józsefnétől, aki maga is egy történelemkönyv. Mint mondta, míg Szlovákiában a remény színeként zöld ruhát viseltek a menyasszonyok, itt feketébe öltöztek a II. világháborúig, mert akkora a szegénység uralkodott errefelé, és a fekete volt a templomi viselet. És hát Tessedik Sámuel evangélikus lelkész el is várta tőlük, hogy feketében legyenek.
Mert a vanyarciak nemcsak szlovákok, evangélikusok is, így tartoznak a palócok közé. Vanyarc és Palócföld meséjének pedig se vége, se hossza, hiszen ebben a faluban élt például Veres Pálné, akinek Madách Imre egy hársfa alatt olvasta fel Az ember tragédiáját.
Minden kapuban szeretnivaló embert találtunk. Látogatásunk során népviseletbe öltözött asszonyok készítették számunkra a haluskát, élükön a másik Marika nénivel, Nedeliczky Pálnéval, aki 87 évesen a falu egyik legnagyobb vonzereje. És egy külön történet.
Míg mások a hagyományt őrzik, ő maga a hagyomány
– mondta róla Nedeliczky Teréz projektmenedzser, aki Vanyarc szíve-lelkeként végigkísért minket palóc utunk utolsó állomásán.
Kiemelt kép: Facebook/Vanyarci Haluskafesztivál
