A kutya ember örök barátságáról mindannyian hallottunk már, mint ahogy az sem ritka, hogy olykor egy-egy vadon élő állat barátkozik össze emberrel. A madár-ember kapcsolatról azonban ritkábban esik szó. Pedig létezik ilyen kötődés is. Erre tökéletes példa Pogár Júlia és az ő kedves hattyújának barátsága.
Több mint tíz éve járok le Balatonfüredre, olykor hónapokra, ahol rendszeres program a “hattyúzás”. Volt, hogy naponta többször is lementem a partra, hogy a madarak társaságát élvezzem és megfigyeljem őket. A természet minden évben megajándékozott egy felejthetetlen hattyús, kacsás vagy sirályos történettel
– kezdte a történetét Júlia.
Érzékeny lelkű, intelligens madarak a hattyúk. És rendkívüli memóriájuk. “Füred hattyúja” egy több, mint tíz éves hím, akit Júliáék és a többi hattyúrajongó csak “az Öreg”-nek hívnak. Egész évben őrzi a balatonfüredi partszakaszt a Kisfaludy strandtól egészen a Yacht Club-ig. Költési időszakban pedig minden idegen hattyút elzavar a környékről, hogy a párja biztonságban hozza világra a kicsiket.
Amikor minden év májusában elkezdek lejárni Füredre, minden madár idegen, egy nagy hattyú kupac, akiket meg kell ismerni. Az első öt percben az Öreg is csak egy a sok közül, de aztán megismer és odajön üdvözölni, én pedig mindig boldog vagyok, hogy egy év után ismét megismer, még mindig itt van és jól van
– mesélte a hattyúk nagy barátja, aki a járvány óta sokkal több időt tölt Füreden. Ennek köszönhető, hogy tavaly februárban egy fiatal, szürke hattyúra lett figyelmes.
Ahogy a fiatal madár meglátta a parton, mindig odaúszott hozzá, ha olyan partszakaszon találkoztak, ahol ki tudott jönni a vízből, már sietett is ki. 2020. májusi születésű tojó volt. A bütyök a homlokán még nem annyira mutatta a nemét, de a termete miatt sokáig hímnek gondolta Júlia, mert hatalmas volt, mérete egyik-másik felnőtt tojóét is meghaladta.
Az együtt töltött idő egymás tanulmányozásával, játékkal és a későbbiek során etetéssel telt. Előfordult, hogy a kikötőben ember és madár csak leültek egymással szemben és negyed órán keresztül bámulták egymást.
Tudom, hogy a madarak nem kedvelik az emberi érintést, de ő elfogadta és egy idő után igényelte. Persze, nagyon hangulat lény. Volt, hogy ki kellett érdemelnem, hogy megsimogathassam, volt, hogy játékot csinált az egészből és a kapucnimat kezdte rángatni vagy ráhúzni a fejemre, de volt, hogy csak odabújt hozzám és a nyakát az enyém köré tekerte. Korábban már láttam ilyen képeket az interneten és mindig nagyon meghatódtam, most viszont én voltam ennek a csodának a részese
– mondta Júlia, aki szerint Kishölgy, ahogy ő és a parton többen ismerik a madarat, csodálatos, intelligens, érzékeny lelkű lény, aki megtanult beszélgetni is barátjával.
Minden találkozásnál, amikor megláttam, egy bizonyos hangot hallattam és ő erre megtanult válaszolni, miközben kinyújtotta a nyakát és bólogatott. Mindenki csodájára járt, hogy “beszél”. A vízből is kinézett rám, mindig odaszólt és bólintott. A későbbiekben azért is jött jól köztünk ez a kommunikáció, mert amikor Kishölgy kifehéredett és tíz-tizenöt hattyú közül kellett megismerni, akkor elég volt hallatnom az üdvözlő hangot és válaszolt, no meg sietett is hozzám
– mesélte Júlia, aki igazi csodaként élte meg kettőjük barátságát.
Ezért is viselte meg, mikor a kedves madár egyszercsak eltűnt. Kereste az egész füredi parton, még Tihanyban is, de nem volt sehol. Mivel az Öreg rendszeresen megkergette, Júlia azt feltételezte, emiatt tűnt el a tojó. Közben az Öreg párja is kiköltötte négy gyönyörű csibéjüket, így a füredi partszakasz megközelíthetetlen lett más hattyúk számára.
Nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rá. Azt kívántam, hogy bárhol is jár, legyen biztonságban, maradjon egészséges és ne érje semmilyen olyan atrocitás emberek által, hogy elvaduljon. Nyugtatott a gondolat, hogy másokkal nem volt annyira bizalmas, nem hagyta magát másnak megérinteni
– emlékszik vissza azokra a hónapokra Júlia, aki már kezdett beletörődni abba, hogy a tündérmese véget ért, mikor augusztusban, Füred egy egészen másik partszakaszán meglátott a homokban tollászkodni egy magányos hófehér, hatalmas méretű tojót, és valamiért azonnal tudta, hogy Kishölgy az.
Júlia köszönt a megszokott módon és mint egy lassított felvételen, a madár odanézett, visszaköszönt és jött. Hatalmas, erős, anyahajó méretű szépség volt, nem a megszokott szürke fiatal példány. Hatalmas volt az öröm.
Mindennap mentem hozzá, nem tudtam, hogy melyik az utolsó nap, mikor tűnik el ismét
– avatott be Júlia.
Az összeölelkezés a napi program része volt. A közös játék is.
Amikor februárban megismerkedtünk, a játék alatt minden meg volt neki engedve. Kabátban, sapkában, kesztyűben biztonságban voltam. Magától pontosan tudta, hogy az arc és a fej tiltott terület. Amikor augusztusban újra találkoztunk, aggódtam, hogy csupa sérülés leszek. Két alkalom alatt megértette, hogy a kesztyű feletti rész tabu. A kesztyűt viszont muszáj volt felvenni, mert az ujj rágcsálása a napi játék része volt. A simogatás is annyira fontos volt neki, mint egy kutyának, cicának. Ha abbahagytam a simogatást, akkor odahúzta a kezemet, hogy folytassam
– mesélte a madárbarát.
Mikor Júlia nem Füreden tartózkodott, ismerősei látogatták Kishölgyet, és rendszeresen tájékoztatták állapotáról Júliát, aki így nyugodtabb volt. Ma már csak pár hetente bukkan fel a parton a madár, de olyankor boldogan üdvözlik egymást a régi barátok.
Nagyon okos lény. Minden vele töltött pillanat ajándék. Nem tudom, hogy meddig tart, de én már gazdag ember vagyok ez által a barátság által
– összegzett Júlia.
(A képek a kötelező maszkviselés időszakában készültek.)
