Se az internetes, se a hagyományos lexikonokban nem írnak biztosat a tréfa, vicc, humor, bolondozás jeles napjának, április elsejének az eredetéről. Egyes elképzelések szerint a tavaszünnephez, a tavasz köszöntéséhez kötődik a bolondozás, és a hagyomány kelta eredetéről is írnak.
A legelterjedtebb talán az a feltételezés, amely szerint a bolondok napja Franciaországból származik, a franciák ugyanis egészen 1564-ig április elsejével kezdték az évet. És mint minden évkezdet, ez is magával hozta az ünneplést, bohém bolondozást.
Mi most nem mennénk bele a találgatásokba, az április elsejei hagyomány eredetének felkutatásba (talán lehetetlen is lenne ez a vállalkozás), inkább felkerestünk egy bohócot, egy neves pantomimművészt, hogy meséljen kicsit az életéről és arról is, hogyan segít a bolondozás, a derűs élet átlendíteni minket a nehézségeken.
Rólam már az alsós osztályfőnököm, Vogel Klári néni megmondta, hogy bohóc leszek. Nagyon élénk, mozgékony, egyfolytában viccelődő gyerek voltam, amit persze, nem minden tanár értékelt. Az osztály kinevezett Mókamesternek
– mesélt a korai kezdetekről Méhes Csaba, aki pantomimművészként három éve elnyerte a Comediada Clown and Mime Festival Grand Prix díját.
Megtudtuk, hogy valószínűleg gyerekként még nem úgy akar valaki bohóc lenni, ahogy az a valóságban, egy cirkuszi szakmában létezik, talán inkább, mint egy létforma.
Igyekeztem mindig szerepelni, színpad közelében lenni. Az érettségihez közeledve inkább a színészet kezdett el vonzani, így jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára. A felvételi bizottság nem látott tehetségesnek, de be kell valljam, felkészületlen is voltam. Ekkor döntöttem úgy, kipróbálom a pantomimet, amiről addig nagyon keveset hallottam. Ez aztán olyan elementárisan hatott rám, hogy nem volt kérdés, hogy ezt fogom folytatni. Egy év tanulást követően egyik tanárom már színpadra is vitt. Bedobott a mélyvízbe, én meg elkezdtem kapálódzni és megtanultam úszni
– tette hozzá a művész, aki a pályája során újabb és újabb színházi „nyelvvel” ismerkedett meg, a kortárs táncoktól a prózai kifejezésformákig, érintve természetesen a bohócművészetet is.
Nem lett belőlem a klasszikus értelemben vett bohóc, de nagyon közeli rokonnak gondolom magam. Az én közegem inkább a színház
Arra a teljesen bugyuta felvetésünkre, hogy kell-e ehhez a szakmához humorérzék, egyértelmű választ adott.
Természetesen kell hozzá humorérzék, jó kapcsolatteremtő készség és valószínűleg segít egy támogató közeg is. Így lehetett, hogy én már gyerekkoromban is bohócnak készültem, de ahogy lassan felnőttem, ez az álom némileg elhalványult. Később, 18 éves koromban kerültem kapcsolatba a pantomimmel, aminek az általam képviselt vonala köthető a bohócmesterséghez. És milyen furcsa az élet: most felnőtt bohócképzést vezetek az Artistaképzőben
De azon túl, hogy az embernek vannak jó készségei, érzéke van valamihez, sok energiát, munkát kell belefektetnie a hivatásába, hogy elérje a célját.
A Domino Pantomim Stúdióban, ahol mesterségemet tanulni kezdtem, minden nap különböző, a pantomim művészetet érintő, azzal szorosan összefüggő órákon vettünk részt. A klasszikus pantomim technikán és napi testedzésen kívül tanultunk balettet, jazz balettet, színészmesterséget, jógát és sok más mozgásformát, ami a készségeinket tovább fejlesztette
– mutatott rá Méhes Csaba, hogy a jó bohóc egyáltalán nem az égből pottyan mellénk, hanem kemény munkával válhat valakinek az élethivatásává a bolondozás is.
Sőt, a tanulási folyamat mind a mai napig tart, Méhes Csaba folyamatosan képzi magát, jár különféle kurzusokra.
A laikus azt képzelné, hogy a bohóckodás a mindennapok része egy bohóc, pantomimművész családjában és ezt a kérdést, ahogy Csabától megtudtuk, szinte mindenki fel is teszi neki.
Igen, azt kell mondjam, alapvetően egy derűs család vagyunk. Feleségemnek is jó a humora, szeret nevetni, sőt ha ő nevet, szem nem marad szárazon. Így aztán gyerekeink is jó humorúak, tényleg sokat nevetünk. De természetesen nincs az otthonunk tele színes léggömbökkel, és nem röppennek fel minden pillanatban konfettik. Hasonlóan éljük az életünket mint bárki más, napsütéssel és felhőkkel, egyszer így, egyszer úgy
– avatott be a mindennapjaiba a művész.
És természetesen nem mehettünk el a koronavírus miatt megváltozott életformánk mellett sem, ami az előadóművészeket kimondottan sújtja.
Mondhatom, megszédültem, mikor egyik fellépést a másik után mondták le, mikor egyik napról a másikra megszűntek a rendezvények, bezártak a színházak, a cirkusz. Most éppen Odesszában zsűriznék egy nemzetközi bohócfesztiválon. Az előadóművészeknek konkrétan megszűnt az „élőhelye”. Próbálkozunk mindenféle online koncertekkel, előadásokkal, de azért valljuk be, ez fából vaskarika. Az előadóművészet egyik elengedhetetlen pillére a közönséggel való élő kapcsolat és az itt és most. Ezen felül pedig mindenkinek fő a feje, miből fogja eltartani a kisebb-nagyobb családját, de akár csak saját magát
– mesélt a szomorú valóságról Méhes Csaba.
Végül egy kitérővel megkérdeztük a művészt a humor, a bolondozás misztériumáról, amire már nagyon sok gondolkodó rávilágított. Hamvas Béla arról értekezik az egyik esszéjében, hogy a humor és a derű az üdvtörténet jegyében áll, és a derű az ember ébredését, az éberséget megelőz állapot, az ahhoz vezető út.
Tudjuk, Hamvasnak milyen élete volt. Mégis micsoda derű, életigenlés itatja át minden írását. Ha nincs egészséges humor, ha nincs derű, akkor nincs semmi. A humor az élet és a túlélés záloga. A humor szó latinul nedvet jelent, ami az emberi testben áramlik, és az emberi lényt életben tartja. Kell ennél több magyarázat? Mi a humor forrása? Mindig a botlás, az esetlenség, a bakik, a hibák, amikre rátekintve, rálátva nevetünk. A jó humor mindig mélyre megy, tanít minket, segít továbblépni, továbblendít bennünket.
– zárta gondolatait Méhes Csaba.
A recept tehát adott: keressük meg még ezekben a nehéz napokban is az életben mindazt, amire rámosolyoghatunk, ne csak április elsején, hanem mindig, mert a krízis most a jelen, amit át kell vészelnünk és sokkal könnyebb nevetve, mint szomorúan.
Kiemelt fotó: Lenka Kirichenko-Povolotska
