A természet kisgyermekkora óta érdekelte a biológia és kémia szakos gimnáziumi tanárként dolgozó, Tiszalökön élő Zsiros Sándort, tizenöt éve pedig új szenvedélyre lelt a madarak megfigyelésében és gondozásában. Perger Balázs, a madárlesek szakértője, folyamatosan segítette őt a munkában, ahogy azóta is számos helyen üzemeltet bekamerázott fészkeket, amelyek segítségével bárki bekukkanthat a madarak világába.
Ebbe a világba csöppent bele Sándor is. Kuvik, kék vércse, szalakóta és gyöngybagoly helyszínek biztosítása, odúk és költőládák karbantartása is a feladata hobbimadarászként.
Sokat foglalkoztam azelőtt is a madarakkal, mindig nagyon érdekelt az életmódjuk, de fészkelés közben meglesni őket egészen új dolgokkal bővítette az ismereteimet. Itt ugyanis úgy figyelhetjük meg őket, hogy nem zavarja meg az ember jelenléte a madarakat, és természetesen viselkednek. A tanár attitűdöm rögtön felszínre tört, mert szerettem volna másoknak is megmutatni, amit én megtapasztaltam, minél több embernek elérhetővé tenni a különleges információkat. Azt gondolom ugyanis, aki egyszer ilyen közel kerül a természethez, az élővilághoz, ahogy ezeket a madárleseket követve teheti, másként néz a világra onnantól kezdve, a természettudatos gondolkodás, az élet tisztelete a részévé válik
– kezdi Sándor.
A padlásán talált rá egy kuvikra Sándor négy éve, és készített oda neki egy odút, a padlást azon a helyen megbontva, szakszerű lyukat kiépítve. Így indult útjára a történet. A második évben már be is kamerázta a helyet, miután rátalált a veszprémi Perger Balázsra, aki képes volt munka után leautókázni Tiszalökre, csak azért, hogy beállítsa a hibásan működő kamerát.
Idén már gyöngybagoly-fészket is helyezett ki Észak-Hortobágyon, de április óta a korábbi kék vércse és a szalakóta odúkba is beköltöztek már, és költenek a madarak.
A szalakóta és a kék vércse is fokozottan védett madár. Ha nem lennének költőládák és mesterséges odúk, amelyekkel segítjük a szaporulatukat, mára csak 50-60 szalakóta példány élne nálunk, a vércséknek pedig mintegy a harmada lenne csak meg
– osztja meg velünk Sándor.
Bekamerázott madárfészkeket és etetőket találhat a madárlesek oldalán az érdeklődő, és élőben figyelheti meg, hogy a különböző madárfajok hogyan rakják le tojásaikat, majd hogyan nevelik fel a fiókákat. A legizgalmasabb pillanatok természetesen költési szezonban láthatók, de a közvetítés télen sem szünetel, hiszen ilyenkor az odúkat éjszakai szálláshelyként használják madaraink. Télen a madáretető kamerák is élőben közvetítenek.
A gyöngybaglyoknak nagyon fontos, hogy legyenek alkalmas fák, ahol fészkelhetnek, de azok híján maradnak a ládák. A gazdálkodóknak is hasznosak, hiszen elpusztítják a mezei pockokat és egyéb kártevőket, így remélhetőleg megértik egyre többen, mekkora kárt okoznak a madármérgezésekkel
– teszi hozzá Sándor.
A természet szeretete abban is megnyilvánult nála, hogy évekig triatlonozott, teljesítménytúrákon vett részt, bejárta Magyarország és a környező országok hegyvidékét.
Egyetemi éveim alatt kaptam rá a teljesítménytúrákra. A legelső a Mátrabérc 56 volt, Sirokról indult. Zsolti tesómmal csináltuk végig, jól éreztük magunkat, és közben megtapasztaltam a saját fizikai határaimat, hisz ez az 56 kilométer az egyik legkeményebb ilyen hazai túra, nagy szintkülönbséggel. Idén 31. alkalommal csináltam volna végig a Zemplén 50-et, de a koronavírus közbeszólt. Végigtúráztam a környező hegyeket, a Tátrát, a Kárpátokat, az Alpokot, ahol lehet, sátoroztunk. Miután megmásztam Ausztria legmagasabb csúcsát, jött a késztetés, hogy még magasabbra jussak. A Grossglockneren megtapasztaltam az oxigénhiányt, de biosztanárként mindig nagyon érdekel, milyen az, mikor például az ember már alig bírja emelni a lábát emiatt
– meséli.
Akkor innen jött az eddigi legnagyobb kihívás, a Kilimandzsáró meghódítása?
Az egy érdekes történet, és még régebbre nyúlik vissza. Amikor nyolc éves voltam, kaptam egy képeskönyvet Kelet-Afrika állatparadicsomáról. Akkor annyira megtetszett az a vidék, a szavanna, az állatvilág, Tanzánia, a Ngorongoro-kráter, hogy – bár akkor még nem így hívtuk – fölvettem a bakancslistámra.
Milyen volt? Nem csalódott a gyermekkori elképzeléshez viszonyítva?
Nagyon nagy élmény volt a trópusi esőerdő tövéből eljutni a havas csúcsra! De meg kell, hogy mondjam, nem olyan már az a vidék sem, mint a gyerekkori képeskönyvemben negyven éve. Mivel magam is nagy természetvédő vagyok, nagy lelki tusát okozott a repülőgépen való utazás. De végül mégis bevállaltam, mert nélkülem is felszálltak volna. A klímaváltozás már ott is érzékelhető. Sok helyen átvette a vadon helyét a szántóföld, az egykori gleccserek pedig ugyancsak összementek. Szerencsém volt, amikor mi voltunk januárban, legalább hó volt a csúcson.
Mi okozta a legnagyobb kihívást a csaknem hatezer méteres csúcs meghódításában?
Végig jól éreztem magam, bírtam a tempót, tulajdonképpen a csapatból én álltam a leginkább a sarat. De a szervezetnek hozzá kell szoknia ekkora terheléshez, hisz jelentősen csökken az oxigénszint ilyen magasságban, lassul a vérkeringés, más a terhelés a szíven, nagy az ödémaveszély, a szövetek áteresztőképessége is más a csökkent nyomás miatt. 4700 méteren volt az utolsó táborunk, négy éjszakát töltöttünk el ebben az extrém magasságban, hogy mindenki átálljon. A csúcs meghódításának hajnal kettőkor vágtunk neki, jómagam két kialvatlan éjszaka után. Szuahéli nyelven mondták is a vezetők, hogy pole-pole, vagyis lassan-lassan, nem volt szabad sietni, nehogy valaki megsérüljön. Az utolsó négy kilométert az 5895 méteres csúcsig hat óra alatt tettük meg, alkalmazkodnunk kellett a kevésbé edzett turistákhoz is.
A klímaváltozás miatt összezsugorodott a gleccser
Mi volt az utazás csúcspontja?
Több is volt. Egyrészt maga a csúcs meghódítása és a látványa. Idén több hó esett, mint korábban, így gyönyörű havas tájat láthattunk, és a gleccser is megvolt, bár jócskán összement. Az állatokat ilyen közelről látni, ahogy az elefánt két méterre megy el az ember mellett a szabadban, maga az élővilág, leírhatatlan élmény. Nagyon örültem, hogy megvalósult ez az utazás, de itthon is nagyon jól érzem magam a természetben, a madarak között. Sőt, azt kell, hogy mondjam, Görbeházán mostanában jobban érzem magam terepen, mint a világ valamelyik egzotikus szegletében.
Kiemelt kép: Zsiros Sándor
