Amikor kicsi voltam gyakran ettem zsíros kenyeret. Főként lilahagymával vagy paprikával, de paradicsommal nem igazán, mert az első kóstolás után eldöntöttem, hogy konkrétan ki nem állhatom.
Egyszer aztán, apu úgy adta a kezembe a kert közepén, mint egy almát. Az ingéhez dörzsölve megfényesítette, körbeforgatva megvizsgálta, hogy tökéletes lett-e, majd odanyújtotta azzal, hogy meglátom, olyan íze van, mint a napsütésnek.
Olyan volt… Emlékszem.
De nemcsak zöldségekkel ettem ám a zsíros deszkát! Előfordult, hogy anyu még kristálycukorral is meghintette. Azzal a nagyszeművel, ami csak úgy roszogott a fogaim alatt, ahogy jóízűen küldtem a pocimba lefelé.
Ilyenkor mindig több karéjjal kent, sorra belenyomta az utcában lakó pajtásaim kezébe, mi meg leültünk a járda szélére szorosan egymás mellé és megbeszéltük az élet fontos eseményeit. Ki kapott az akkori divatnak leginkább megfelelő pörgős szoknyát, a hozzá illő buggyos ujjú blúzzal és csatos-lakkos cipővel?
Kinek sikerült belevágnia ,,véletlenül” a saját hajába, hogy a jobban hasonlítson Lindára, a rendőrlányra? Ki tudott szerezni újabb, tökéletesen működő csapágyat – a bánya műhelyéből – a következő gokart elkészítéséhez?
Inni mindig otthoni szörpöket kaptam, amelyek a kert gyümölcsfáinak terméséből készültek és gyűjtőnevük, málna volt. Választhattam eperből eltett málna, magozott meggy levéből lett málna, ribizlis málna, meg málna málna közül.
Üdítőt csak akkor láttunk a spájzban, ha vendégeket vártunk. Na, nem azért, mert egészséges, vagy nem egészséges, hanem egyszerűen nem költöttünk rá, mert hát ott voltak a málnák.
El ne felejtsek szót ejteni a tejszínhab csodájáról! Hát, azt imádtam! Szép pünkösdirózsa színű, szódásszifon küllemű eszközben készült és patron segítségével habosodott. A patron nyakán meg kék csík volt, hogy össze ne keverjük a hagyományossal, ami apunak kellett a fröccs hozzávalójaként.
Egy kis tálba kaptam jól felpúpozva a habot, a tetejét szigorúan csak egyetlen mokkáskanálnyi ,,feketével” megcsorgatva. Így kávéztunk együtt, anya és lánya az ebéd utáni rendrakás végeztével.
Akkortájt mi nem grilleztünk, bár a filmekből láttuk, hogy akár meg is tehetnénk. Apu rakott egy kis máglyát, kihegyezett néhány botot, ráböktük a szalonnát és sütöttük a parázson, míg jól nem laktunk. A ,,kétkilós” kenyér óriási szeletei voltak hozzá, hogy a zsír minden cseppjének legyen helye, amikor ráemeljük a házi ,,disznóságot”.
Most is érzem az illatát, látom a tűz, meg a csillagok fényét és hallom apu halk énekét…
,,Gyöngyvirágos kiskertedben mosolyog a napsugár is,
Gyöngyvirágos kiskertedhez hasonlít a mennyország is.
Temelletted úgy érzem én, gyönyörű szép álom ez az élet,
A neveddel az ajkamon meg is tudnék halni érted.
Gyöngyvirágok, kék ibolyák nyiladoztak a határban,
Minden nyíló kis virágban a te fehér lelked láttam.
Kis ibolyák, gyöngyvirágok, vigyétek el az én sóhajtásom:
Hogy a neved, a te neved a legszentebb imádságom.”
A csodaszép leírást köszönjük Szilvikének, akitől további gondolatokat a ViaSil oldalon olvashattok.
Kiemelt kép: Fortepan