Egy kis villás végű faág volt a legnagyobb kincse. Még az erdőszélén találta néhány hete, azóta őrizgette gondosan. Lecsiszolta, hogy kényelmesebb fogása legyen tenyérben, a tetejét be is vágta kétoldalt, hogy jobban illeszkedjen a gumi. Tejgumi, mert az a legjobb. Hogy fog örülni a banda, ha meglátják, micsoda nagyszerű csúzlit készített. Most aztán lehet majd lődözni. Csak az anyja meg ne lássa…
Minden férfiember gyerekkorából ismerős lehet a kis, villás végű, fából és gumiból készült parittya, a csúzli. Klasszikus Y alakú váz, amelyhez két gumival egy kis bőrből készült zseb van rögzítve, ami a lövedéket tartja. Használata ugyanolyan egyszerű, mint a felépítése: a vázat a nem domináns kezében tartva, a kis bőrzsebet a lövedékkel együtt meghúzva célozni kell, és aztán elengedni a gumit. Hadd szálljon a lövedék.
Vajon honnan ered ez a népszerű eszköz?
A Wikipédia szerint a csúzli ősi eredetű hajítóeszköz, amit egészen a középkor végéig fegyverként használtak. Az ókorban még gyakori vadászeszköznek számított, hozzáértői verebet, galambot, de még fácánt vagy vadkacsát is ejtettek el vele. Lövedéknek 6-8 milliméteres vas vagy ólom golyót használtak hozzá, ami akár 90–95 m/s sebességgel röpült ki a csúzliból. Ennél fogva igencsak veszedelmes fegyverként is funkcionálhatott egy ügyes személy kezében.
A kézi lőfegyvernek is számító csúzli fénykora a hadászatban akkor ért véget, mikor a puskaporos fegyverek teret hódítottak.
A csúzlit a kereskedelemben az 1910-es évek végén kezdték forgalmazni, a II. világháború után már öntöttvas kivitelben is. 1940-ben a kaliforniai San Marinóban létrejött a Nemzeti Csúzli Egyesület, melynek szervezésében versenyek és klubok alakultak. A kor leírásaiból tudjuk, hogy akkoriban főleg a fiatalkorú bűnözők eszközeként szerzett hírnevet az eszköz, ám meglepő módon a vásárlók zöme 30 évnél idősebb férfi volt, sok szakember is.
Napjainkban sem tűntek el a csúzlik. Használják gyerekek és felnőttek, akik szívesen lövöldöznek, vadászok apróbb állatok leterítésére, valamint használják a horgászok is, akik az etetőeledelt ezzel juttatják a vízbe. És természetesen ma is léteznek csúzlis versenyek, amire komoly iparág is épült napjainkra.
A versenyeken használt csúzlik természetesen már nem fabotocskából és tejgumiból készülnek, mint ahogy a gyermekek régen egymásra örökítve a praktikákat a sufniban készítették el a sajátjukat. Akkoriban egy Y alakú, 10–20 cm hosszú vázból, zömmel faágból készültek a parittyák, aminek a felső végeire rögzítették a rugalmas zsinórokat, amiket egy lövedéktartó fogott össze. Ebbe a tartóba került a lövedék, ami rengeteg minden lehet: kavics, ólomgolyó, akár csavar is, vagy bármilyen egyéb tömör tárgy.
Rugalmas zsinórnak is sok mindent fel tudott használni a leleményes gyerek, ínséges időkben akár még bugyigumit is, ám a legjobb, a célnak leginkább megfelelő a tejgumi volt. Ha minden elkészült, akkor pedig indulhatott a vadászat: dobozokra, kerítésre, akár még madarakra is.
Lőni vállmagasságig emelt karral, egyenes könyökkel volt érdemes, úgy, hogy a csúzlit elfordították fektetett helyzetbe – így lett ugyanis pontosabb és nagyobb erejű a lövés. Arra kellett ügyelni, hogy a húzó könyök és az alkar vízszintes legyen. Ha nem volt jó a tartás, nem lett pontos a lövés sem. Érdemes volt odafigyelni arra, hogy kemény felületre csak nagy körültekintéssel szabad lőni, mert könnyen visszapattanhat a golyó.
És persze arra is, nehogy a kijelölt üdítős doboz helyett a szomszéd ablaka törjön be végül, mert akkor aztán jött a haddelhadd!
Kiemelt kép: Fortepan/Id. Konok Tamás
