Még évekkel ezelőtt találkozott egy nagyobb muflon csordával Jakabházy Miklós a Dunántúli-középhegység egyik erdejében, de mivel terepfutáson edzette testét-lelkét, nem készült fotó az állatokról. Azóta gyakran járt arra az eldugott kis helyre, de vagy épp nem voltak ott, vagy észrevették, ahogy közeledett.
Vasárnap reggel letettem az autót még napkelte előtt, ettől a helytől mintegy 300 méterre és elkezdtem a szokásos 4-5 kilométer hosszú sétámat az 500 milliméteres objektív társaságában. Átértem egy gerincen és ott, ahol az áhított helyre már ráláttam, két kis folt sötétlett a dolomit út törtfehér alapszínében. A keresőben nézve pedig két pihenő muflonbárány kontúrja bontakozott ki
– mesélt az újabb szerencsés találkozásról a fotós, aki az erdőn keresztül lopódzott közelebb, hogy észrevétlen maradhasson. Miklós a pontos helyszínt nem osztotta meg a közösségi oldalán sem, mert nem szeretné, ha bolygatnák a vadak életet a turisták.
Elértem a sűrűbb erdőfolt sarkára, térdre ereszkedtem és egy fa mögül nagyon lassan kidugtam az objektívet. Még ott voltak, ahol pár perce hagytam őket. Néha megjelentek a jerkék, anyajuhok, néha visszább húzódtak az erdőbe. Kihasználva azt a pillanatot, amikor nem volt felnőtt a láthatáron, kitettem a hátsómat az út szélére, és beültem az út melletti harsányzöld magas fűbe. Szerencsére nem vettek észre, így megint VIP-belépőt kaptam a természettől az erdő teátrumába, belenéztem a keresőbe és 40 percig le sem vettem onnan a szemem
– idézte fel a felejthetetlen élményt Miklós, akit még a felkelő nap is megajándékozott különleges háttérfénnyel, szépséges színekkel.
