A szántóföldek rejtekében van egy templomrom, ahová reggelente érdemes elgyalogolni a környékről, hisz csodás napfelkeltében lehet részünk.
A hajdani templom maradványai egy kunhalmon állnak. Az egykori állomással szemben, a vasúti sín túloldalán, a Zelemér halmon láthatóak. Az Alföld térségében igen gyakori képződmények a zelemérihez hasonló halmok.
A kunhalom olyan 5-10 méter magas, 20-50 méter átmérőjű kúp, vagy félgömb alakú képződmény, amely legtöbbször víz mellett, de vízmentes helyen terült el, s nagy százalékban temetkezőhely, sírdomb, őr- vagy határhalom volt
– szól Györffy István néprajzkutató meghatározása.
Többségüket a Kárpát-medencében még a honfoglalás előtt itt élt népek (szkíták, szarmaták, hunok, avarok) hozták létre temetkezési céllal, őrhelyül és szakrális okokból. A XIX. században tévesen a kunok művének tulajdonították őket, innen ered a nevük. A Zeleméri-halomtól alig kétszáz méterre nyugatra található a Tócó-patak forrása, amely a közeli Józsa településen keresztül folyik Debrecen felé.
Zelemér a 20. században
A valamikor körülbelül harminc méter magas templomtorony mára már csak tizennyolc méter magasan kúszik az ég felé, mellette az északi fal egy kis darabja áll még, dacolva a múló századokkal.
1907 óta a templomrom műemlék, feltárását 1938-41 között Csiha Antal gimnáziumi tanár végezte, Sőregi Jánosnak, a debreceni Déri Múzeum igazgatójának a felügyeletével. Az 1970-es évek elején a halom felszínét benövő akácost és gazt társadalmi munkával kiirtották, oldalában egy rámpát alakítottak ki, ezzel párhuzamosan a templom alapjait ismét feltárták, és téglából a felszín felett négy téglasorig felfalazták, így láthatóvá téve az alaprajzot a látogatók számára.
A terület parkosítása során őshonos fákat ültettek ide, és kialakítottak egy növénykertet is. Pihenő- és főzőhelyek is várják a megpihenni vágyó vándort. Éjszakai kivilágításukat korszerű, napelemes LED-kandeláberek biztosítják.
Zeleméri bronzkori földvár, avagy a vadászok sánca
A templomromtól 1,2 kilométerre délnyugatra egy bronzkori erődítés maradványai találhatók, mely a Tócó-völgyben kialakult késő bronzkori településhálózat központi eleme lehetett Az őskori erődítést jól védhető helyen alakították ki, a sáncokat úgy képezték ki, hogy felhasználják a természet nyújtotta alakulatokat, ezért a földvárat vízjárta völgyek vették körül három irányból is.
A Zeleméri-halom történelme
A tatárjáráskor elnéptelenedett, és ezután újratelepült dombon 1310 körül épült a késő gótikus, egyhajós, fél nyolcszög alakú, északi sekrestyével épült templom. A szentély, a hajó és a torony együttes hossza kb. 26 méter, a hajó szélessége 6,6 méter volt. A 4,5 x 4,8 méter alapterületű torony valószínűleg őrtoronyként is funkcionált.
A török időben a zeleméri templomot kétszer is feldúlták. Először Hasszán, temesvári basa rabolta ki, és gyújtotta fel Zelemért 1564-ben. Bosszúból, mert a vidék földesura, Zeleméry Miklós úr János Zsigmond pártjáról a németek mellé állt. Az 1570-es években a korábban elmenekült lakosság visszatért, és újra felépítette a falut. A végleges pusztulás kezdetét az 1594. évi tatár támadás jelentette: Gázi Giráj krími tatár kán seregével egész Északkelet-Magyarországot feldúlta, emberek ezreit pusztította el és vitte rabságba.
A Zeleméri-halom névadója
A Gutkeled nemzetségből származó Zeleméry család a hely névadója, és a falu birtokosa valamikor a XII. században. A Zeleméry család a Báthoryakkal közös őstől származtak, és hozzájuk hasonlóan a Dunántúlról települtek át a Tiszántúlra. Arról eltérő véleményeket lehet olvasni, hogy a Zeleméryek vették-e fel a település nevét, vagy éppen fordítva, a település nevéből keletkezett a család neve. Lévai Béla történész szerint ez utóbbi történt. Az 1241/42-es tatárjárás során a település elnéptelenedett, a temploma romba dőlt. Később, a XVII. század folyamán a Zeleméry nemzetség kihalt.
Ősi szerelmi legenda árnyai a falak között
Ma már Zelemér csak a vasútállomásnak, valamint a határnak a neve, mely Hajdúböszörményhez tartozik. Azonban több legenda is él az egykori faluval kapcsolatban.
Az egyik szép Marica története, mely Galánffy Lajos 1884-es elbeszélésében jelent meg elsőként nyomtatásban. A XV. században rácok laktak Zelemér környékén, a források szerint itt élt Brankovics György szerb fejedelem is, aki a törökök elől menekült az országba. A monda szerint Zeleméren a templom mellett állt egy vár is a középkorban, melyben egy Vaszil nevezetű gazdag rác élt lányával, a szép Mariczával. Egy idősödő rác vezér, Daniló, Vaszil barátja, a lány szépségét érkezett megcsodálni. Maricza már jegyben járt, ez azonban nem zavarta Danilót, aki egy őszi este, mikor Vaszil a bökönyi határon portyázott, szerelmet vallott a vár bástyaszerű építményének legmagasabb csúcsán énekelő lánynak. Maricza visszautasította Daniló közeledését, a vezér erre vadul rátámadt a védtelen lányra, és dulakodni kezdett vele. Maricza érezve vesztét, hogy tisztességét megőrizze, inkább a halált választotta, és magával rántotta a vágytól megvadult vezért a hegyes karókkal, éles kövekkel megrakott mély árokba. Maricza azonnal szörnyet halt, Daniló azonban csak a lábát törte.
Nem sokkal később az öreg Vaszil és Maricza jegyese is megérkeztek, és elszörnyedtek a látványtól, ami fogadta őket. A Szép Maricza holttestét zöld gallyakból rögtönzött nyugágyon vitték a vár dísztermébe, majd a hold fényénél eltemették. Vaszil szörnyű bosszút állt lánya gyilkosán: egy három öl magasságú (majd’ hatméteres) kihegyezett tölgyfa karóba húzatta Danilót elevenen, miközben rőzsefát, szalmát, forgácsot rakatott alá, mindezeket pedig leöntötte olajjal, majd meggyújtotta a rögtönzött máglyát, s megsütötte a rác vezért. Másnap az öreg Vaszil leromboltatta az egész várat, elégettette bútorait, beolvasztatta minden aranyát, ezüstjét, leborult utoljára a szép Maricza sírjára, aztán martalócaival együtt eltűnt a vidékről. A legenda szerint a szép Maricza halálának évforduló éjjelén több éven keresztül két magas, fehér árny jelent meg a zeleméri templomtorony aljában, akik nyugtalanul kerestek valamit.
Kiemelt kép: Dubóczky Krisztina
