Az országutakat járva szinte biztos, hogy mindenki találkozott már egyszerűbb vagy díszesebb kőkereszttel. Ezeknek az alkotásoknak több funkciója is volt a népi hagyományban. Jelentős részük jezsuita népmisszió emlékét őrzi, de állítottak kereszteket a mező szélére a természeti csapások ellen, hogy óvja a földet, a termést és tájékozódási pontkén is használták a régi emberek.
A Magyar Néprajzi Lexikon meghatározása szerint út menti kereszteknek nevezzük azokat a szabadtéri kereszteket vagy annak nevezett vallásos jelképeket, esetleg szoborcsoportokat, amelyeket nem az egyház liturgikus cselekményeinek színterén (templom, kálvária) emeltek.
De utazásaink során nemcsak útszéleken, hanem nevezetes vagy hangsúlyos helyeken (folyópart, falu széle, a mező, dűlők kezdete, balesetek, katasztrófák színhelye) is állnak. Kivitelüket tekintve egyaránt lehetnek vidéki művészek, kőfaragó mesterek, falusi ácsok, faragó specialisták munkái, és öntött, műkő és vaskeresztek is.
Az út menti kereszt legkorábbi emlékeit Sopron határából ismerjük: az úgynevezett „Pihenő kereszt” román kori, a „Pék-kereszt” 1484-ből való. Formailag egyik sem kereszt; eredeti rendeltetésükről bizonyosat nem tudunk. A 17. sz. második felétől kezdve – szintén főleg Sopron környékén – tobb út menti kereszt és annak tartott szoborcsoport maradt fenn melyeknek feliratai gyakran jelzik, hogy fogadalmi emlékek.
Az út menti keresztek nagy része jezsuita népmissziók emlékét őrzi, melyek a Duna–Tisza közének kivételével egész Magyarország területén megtalálhatóak. A keresztek kihelyezéséről 1718-tól kezdve vannak írásos adatok. Ezeket a missziós kereszteket a hatás minél további biztosítására állították egy-egy sikeres misszió végeztével és gyakran búcsúkat is rendeztek ott.
Néhol a vezeklő körmeneten hordozott kereszteket szenteltették meg és állították fel a mezőn, szőlőkben a természeti csapások ellen. A 18. századból való pestis-keresztek inkább szobrászmunkák, melyek a betegségek elleni védőszentek (Szent Sebestyén, Fábián, Rozália, Rókus stb.) szobraiból állnak.
A Magyar Katolikus Lexikon azt írja, hogy az út menti kereszteknek a napi gyakorlatban tájékozódási szerepe is volt, meghatározta egy-egy földrajzi tájegység – mint a mező, szántó, falu, tanya, birtok – végét vagy kezdetét. A hegy- és dombtetőn is hasonló okból állnak ezek az alkotások.
A hegycsúcs megmászása a gondolkodó ember számára egyben a transzcendenciához, a kereszthez való felkapaszkodást is jelentette, mert a kereszt lábánál az ember megérzi és megérti, hogy egy világ határához/végéhez és egy másik világ megsejtéséhez érkezett el
– írja a lexikon.
A népi szokásvilágban ezeknek a kereszteknek az asszonyok, lányok viselték a gondját, hetente vittek friss virágot, ünnepekor gyertyát is gyújtottak.
Érdemes egy-egy útmenti keresztnél megállni ma is, hiszen ráakadhatunk több száz éves alkotásra is, sokuk pedig igazán impozáns mű. E sorok írója is megállt már a Hanságot járva több kőkeresztnél is – néhány percnyi elmélyülésre, meditációra is tökéletes hely.
