Az egész úgy kezdődött, hogy a Facebookon egy kertészkedéssel foglalkozó csoportban előbukkant egy poszt, melyben Szikora Zsolt azzal büszkélkedett, hogy avokádó fáján a közel 30 darab gyümölcs között egy 2,4 kilós is termett.
A kíváncsiságtól hajtva gyorsan megtörtént a kapcsolatfelvétel, s nyomban kiderült, hogy a hír igaz, ám az avokádó nem Magyarországon, hanem Venezuelában termett.
A férfi megírta, hogy kertje nincsen, mindössze egy másfél méterszer fél méteres hely az avokádó élőhelye, ahol a trópusi klímában egy kávé, papaya és citromfa társaságában is jól érzi magát.
Ezen a ponton annyira már nem is vonzott a közel két és fél kilós avokádó története. Jobban érdekelt az, milyen az élete, és egyébként mit keres egy 42 éves magyar férfi a világ egyik legnyomorúságosabb országának tartott Venezuelában?
Kiskunmajsáról származom, a szüleimet nagyon fiatalon elveszítettem. Feleségemet, az olasz-venezuelai kettős állampolgárságú Maríát Olaszországban ismertem meg, ahonnan 15 éve költöztünk Venezuelába. Itt házasodtunk össze, és azóta is itt élünk
– mondta bemutatkozásként Zsolt.
A család Caracastól, az ország fővárosától 25 kilométerre, a mintegy 140 ezer lakosú Los Tequesben, egy bérházban lakik. Házasságukból két gyermekük született: Serena 13, Endre 8 éves, mindketten iskolába járnak. María háztartásbeli, így Zsolt tartja el a családot, amiért keményen dolgoznia kell.
Nekem a szabadnap olyan ritka, mint a fehér holló. Hétfőtől péntekig reggel hattól este hatig a Matadero Maella C.A. baromfifeldolgozó üzemben dolgozom termelési koordinátorként, szombaton és vasárnap pedig a cég területén. Az egyik napon karbantartóként fertőtlenítjük az üzemet, a másik napon kertészként a zöldterületeket csinosítjuk. Az elmúlt három hónapban például több mint száz facsemetét ültettünk el az üzemhez tartozó hegyoldalban
– mesélt a munkájáról a családfő.
A hétköznapi életet a mélyszegénység és bűnözés jellemzi az országban. Az olajjövedelmekből egykor meggazdagodott Venezuela az elmúlt években történetének egyik legsúlyosabb gazdasági válságát éli. Súlyos helyzetbe került az egészségügyi rendszer, hatalmas méreteket öltött a gyógyszerhiány, gyakran üresek a boltok polcai, miközben egekben jár az élelmiszerek ára, a koronavírus-járvány pedig csak rátett a helyzetre egy lapáttal.
Az ország egy településén sem, így itt Los Tequesben este 7 óra után és reggel 6 előtt nem tanácsos az utcán tartózkodni, nemhogy családostul, de egyedül sem. A város hemzseg a szegények lakta negyedektől, ahol mindenütt megvan a területet felügyelő banda. Sokszor a rendőrök sem csinálnak semmit, ha az utcán rablás, emberrablás, netán gyilkosság történik. Az egyenruhások is úgy vannak vele, hogy jobb, ha kimaradnak belőle, mert ha nem, akkor baj történhet velük, vagy a családtagjaikkal. Mára már úgy elfajult a helyzet, hogy a mi cégünkhöz érkező baromfiszállítmányt is fegyveres rendőrök kísérik, és sokszor rendőröket kell szerződtetni a feldolgozott baromfiszállítmányokhoz is
– vázolta fel a közbiztonságot Zsolt.
A várost elhagyva túl messzire elmenni több mint megfontolandó. Az ilyen utazás veszélyes lehet, ha az ember nem ismeri a környéket. A külterületeken sincs senki biztonságban, esetleg azok a dúsgazdagok, akik páncélozott autókkal járnak. Különböző fegyveres bandák álrendőrnek öltöznek be, rabolnak, ártatlan túszokat ejtenek, ami sokszor gyilkossággal végződik
– fűzte hozzá beszélgetőpartnerem.
A már-már drámainak mondható közbiztonság háttere egyértelműen a mélyszegénység. Venezuelában, a világ legnyomorúságosabbnak tartott országában az emberek döntő hányada magára van utalva. Itt nincs családi pótlék, betegállomány, szociális segély, és munka is alig akad. A havi minimálbér nemrégiben emelkedett 1 millió 200 ezer bolívaresre – 1 dollár=550 ezer bolívares – a szerk. –, azaz alig több mint 2 dollárra.
Némi túlzással a minimálbér az éhen haláshoz is kevés. Csak két példa. Mivel a tej drága, inkább tejport használnak az emberek, aminek kilója átlagban 2 millió 900 ezer bolívares. Klasszikus értelemben vett kenyér nincs, a tipikus francia bagett darabja 150 ezer bolívares. A fentiek alapján, ha számolunk, gondoljunk bele, mire is elég a minimálbér.
Mi is a szegényebb emberek közé tartozunk, de egyszerűen és szerényen megélünk. A feleségemet azért nem hagyom dolgozni, mert olyan keveset keresne, amivel nem jutnánk egy picit sem előbbre. Így viszont több ideje jut a gyerekekkel való foglalkozásra, és a háztartás vezetésére. Nekem már rutin, hogy eltartom a családomat, ami az itteni viszonyok között egy férfi kötelessége is
– elmélkedett Szikora Zsolt.
De mennyit keres a „ház ura”?
Íme áttekinthető összegzés arról – az egyszerűség kedvéért dollárban –, hogy heti hét nap munkával mennyit keres a családfő, mennyiből gazdálkodhat a Szikora család. Az átszámításokat az olvasóra bízzuk.
- Havi fizetés – 47 dollár
- Szombat-vasárnapi pluszmunka – 7 dollár
- Havi állandó prémium – 200 dollár
- Étkezési utalvány 10,9 dollár
- Összesen: 264,9 dollár
A család kasszájában mélyebben nem szerettem volna kotorászni, Zsolt azonban elmondta, hogy lánya taníttatása jelenleg havi 30, fiáé 2 dollárba kerül, és azt sem felejtette ki, hogy a cégtől havonta kap három bontott csirkét étkezésre.
Magyarországon 15 éve nem jártam, bár a gondolataimban mindig ott van, milyen jó lenne látni legalább a kiskunmajsai fürdőt, ahol gyerekként megtanultam úszni. 2008-ban viszont meglátogattuk a rokonokat Olaszországban, és amikor ott voltunk, berobbant a gazdasági válság. Alig tudtunk visszajönni Venezuelába, mert nagyon drága lett az utazás. Gyorsan munkát kellett vállalnom, hogy a repülőjegyekre legyen pénzünk
– említette Zsolt.
Utazás tekintetében ez volt a legemlékezetesebb kaland, mert nyaralni sem jár a család. Ilyen életkörülmények között nehéz is, egy ember fizetéséből meg pláne. Szikoráék voltak már a tengerparton négyesben, szerényen, rövid ideig, mert ugyan lakóhelyükhöz közel van a turistaparadicsom, de ott sem érezheti magát biztonságban az ember.
De vajon miért nem jön haza?
Az alapvető oka, hogy nem tudnék annyi pénzt előteremteni, hogy az egész család Magyarországra jöjjön. De van a dolognak emberibb vetülete is. Apósom 84 éves, anyósom a hetvenes éveiben jár, ráadásul súlyos cukorbeteg. Ők olasz migránsok, de itt élték le szinte az egész életüket. Nem akarnak visszamenni Európába, a feleségem pedig nem akarja itt hagyni a szüleit, mert nem lenne, aki segít nekik. Van egy sógornőm, aki Oxfordban él, ő küld nekik havonta 100 dollárt. Ebből éldegélnek, María pedig megveszi nekik azt, amire szükségük van. Nekem gyakran előjön a honvágyam, de azt mondtam az asszonyomnak: én egyedül nem megyek haza, szeretem a családomat és maradok
– válaszolta kérdésemre a férfi.
Aztán azzal búcsúzunk, hogy Zsoltot megkérem: mondjon valami reményteli jövőképet. Sajnos, nem tud.
Én tizenöt év alatt megszoktam az itteni nehéz életet. Magyar vagyok, de – mivel a gyerekek nem beszélnek magyarul – alig hallok magyar hangot, évek óta nem beszéltem itteni magyarral. Azt sem tudom, hány magyar és hány hozzám hasonló korú magyar él még Venezuelában: hallottam, hogy sokan az elmúlt években visszatelepültek Magyarországra. Nagyon ritkán társalgok otthoni ismerősökkel, így az Önnel folytatott beszélgetés gyógyír volt a lelkemnek. Azt mindenképpen írja meg: Venezuelában a jövő sokaknak csak álom. Az emberek többsége a mának él, és megköszöni az Jóistennek, hogy túlélte a napot, és ajándékként tekint a következőre. Én innen üdvözlök mindenkit az óhazámban, szeretettel gondolok szülőföldemre, Magyarországra
– búcsúzott beszélgetésünk végén Zsolt.
