Szent György napot Európa nagy részében a tavasz kezdeteként tartották számon – olvastuk a Magyar Néprajzi Lexikon gyűjtésében. Nálunk és a szomszéd népeknél egyformán e napon történt az állatok első kihajtása. A jószágokat szalmatűz füstjével megfüstölték, amelynek elsősorban a rontás elhárítása volt a célja.
Ilyen rontásűző szokás volt még a marha kapuba fektetett láncon át hajtása, de gyakori volt a fejszén, ekevason, tojáson, a gazdasszony kötényén, kifordított szoknyáján való áthajtás. És ilyen volt az istálló körülszórása, körülfüstölése, zöld ágak tűzése az ajtóra, kapura; seprű, só, gatyamadzag az ajtóba; fokhagyma a marha szarvába és így tovább.
A pogány kultusz, amit tovább él György napján
Bálint Sándor arról ír néprajzi gyűjtésében, hogy Szent György napját az egyház egy ősi, római pásztorünnep idejére helyezte. A rómaiaknál ugyanis ebben az időszakban volt Pales pásztoristennek ősi ünnepe, a Palilia, amikor a pásztorok az istállókat kisöpörték és vízbe mártott babérágakkal meghintették. A Vesta-szüzektől kapott hamu, vér és szalma szintén szerephez jutott.
A pásztorok a szalma lángjánál megfüstölték magukat meg jószágukat. A nyájat áthajtották a tűzön és maguk is háromszor átugráltak rajta, hogy a bajtól, boszorkányok rontásától megmeneküljenek. A pásztor áldozatot is mutatott be az istennek, és kérte tőle mindazt, amire jószágainak szüksége lehet. Imádságuk végén a reggeli harmatban mostak kezet.
A máshol is megtalálható archaikus pogány kultusz ellensúlyozására rendelte el az egyház György ünnepét, hogy a nép ezentúl a szent vértanú oltalmát keresse a maga, jószága és földje számára, hiszen a szent a legenda szerint még a sárkányt is megölte.
Szent György legendája
György Diocletianus császár idejében élt ókeresztény vértanú volt, aki a császár kínzásai ellenére sem tagadta meg hitét, ezért 303-ban kivégezték.
Sárkányölő Szent György történetét először a 13. századi római nyelvű legendagyűjteményben, a Legenda Aureában olvashatjuk, illetve ezek magyar nyelvű fordításait is tartalmazó középkori Érdy-kódexben.
A legenda szerint Líbiában, Sylena tartományban egy tóban élt egy sárkány, akinek barmokat adtak, hogy ne támadjon az emberekre, majd később ifjakat vittek elé. A sors a király leányára esett, aki elindult a tóhoz, és mikor épp életét siratta, megérkezett Szent György lovag, és azt mondta neki, hogy jézus Krisztus nevében megmenti őt.
A Sárkány fejét lándzsájával a földre kényszerítette, a lánynak pedig mondta, hogy az övét vegye le és vesse a vadállat nyakába, kötözze meg vele és vigyék az emberek elé. György azt mondta, hogy az Úr küldte, hogy megszabadítsa a várost a sárkánytól, keresztelkedjenek hát meg. Miután pedig megvallották így hitület az emberek és a király is, György levágta a sárkány fejét.
Ez a legenda egyik legköltőibb tükörképe a középkori ember lelkivilágának, képzelőerejének. A férfias helytállást, az önfeláldozó emberséget, az asszonyok tiszteletét mintha György példázta volna a fiatal Európának.
Bálint Sándor szerint a mi mesekincsünk is a György-legenda számos elemét, mozzanatát őrzi, bár név szerint a szent lovaggal már alig találkozunk, de sárkányölő hősökkel annál inkább. A szlovák és katolikus délszláv elbeszélő hagyományban azonban máig él a szent lovag mesebeli legendája is.
A népi hagyományban Szent György napján kezdődik az állatok kihajtása, a termékeny tavasz, a termények elvetése, míg Szent Mihály napján, szeptember 29-én ér véget a betakarítás, az állatokat behajtják és innentől fordul hidegebbre az időjárás.
Egyes misztikus gondolkodóknál épp ezért összekapcsolódik a két szent szimbolikája miként György a földi, Mihály az égi sárkányt győzte le, előbbi a testi, fizikai világ küzdelme a gonosszal, hogy megóvjuk az életet, élelmet, míg utóbbi a földön túli, a lélek világában lakozó gonosz elleni küzdelem szimbóluma.
