Most akkor írjam oda, hogy Osztrák-Magyar Monarchia?
– kérdezte nemrég Farkas Andrásné Szémán Erszébet egy hivatalos okmány kitöltése közben, amikor a születési országát kellett megnevezni. Márpedig a monarchiát kellett odaírni, hiszen 103 és fél éve, 1916. március 29-én az Erdély szívében található Torda még természetesen monarchia része volt.
Akkor és ott egy elpusztíthatatlan lénnyel gyarapodott az emberiség, hiszen aki az I. világháború közepén egy kilósan életben marad, a második világháború közepén gyerekeket szül, továbbá 99 évesen akkorát esik, hogy eltörik a medencecsontja, de simán rehabilitálja magát, arról akár akciófilmet is lehetne forgatni. És ez még semmi.
Édesanyám után egyszer úgy sírtam még csecsemőként, hogy megetettek mákkal, amit a szomszédasszony javasolt. Átaludtam tőle két teljes napot
– meséli Farkas Andrásné, akinek amúgy is hatalmas hendikeppel indult az életútja, hiszen hat hónapra született. Édesanyja ugyanis már gömbölyödő pocakkal leesett a lépcsőn, amikor megtudta, hogy bejöttek a románok. Hetekig feküdt, mielőtt megszülte első gyermekét, és csak vattába bugyolálva tudta életben tartani.
A kis Erzsike gyerekkori emlékei már Erdély román korszakából származnak, de nem rossz emlékek.
A helyi magyarokat édesapám tartotta össze, akinek a pékségében inasok dolgoztak. Havonta egyszer minden felekezet papja eljött hozzánk, katolikus, görög katolikus, református, unitárius, sőt az ortodox román pap is
– mondja.
A második világháború kitörésekor már vőlegénye volt, az 1940-es második bécsi döntés viszont átmenetileg elszakította tőle, hiszen a határt Kolozsvár és Torda között húzták meg. Farkas András, a későbbi férje Budapesten tanult orvosnak, a bécsi döntés utáni időszakban csak a határ másik oldaláról láthatta a menyasszonyát.
1942-ben házasodhattunk csak össze, akkor már öt éve jegyben jártunk. A szülők vették azt a Bartók Béla úti lakást, ahol elkezdtük a közös életünket, és ahol most is élek. 1943-ban ide született az első gyermekem. Budafokra telepítettek ki minket, amikor a front elérte ezt a környéket. Gyalog mentem, a hetedik hónapban jártam a második gyermekemmel. A kilencedik hónapban jöttem vissza, toltam a kétéves kislányomat, a sok gyaloglástól 1945 februárjában ismét szültem.
Addigra mindenüket elvitték, hamarosan pedig a férjét is málenkij robotra küldték. Farkas Andrást Ploiestiig vitték, paradox módon a vérhasjárvány mentette meg az életét. A tanulmányainak köszönhetően értett a gyógyszerekhez – később gyógyszerész lett belőle –, és tudta, hogy a csertölgyben található csersavval megállítható a hasmenés. Egy héten belül így megszűnt a járvány, cserébe visszakapta a szabadságát.
Rettenetesen lefogyott, lebarnult, ősz hajú ember tért haza, nem lehetett ráismerni fél év után. Később az ősz hajáért és a szép öltözékéért ezüstbárónak hívták a tanítványai
– emlékezik vissza Farkas Andrásné.
A háború után harmadik gyermeke is megszületett. Hat unokával ajándékozta meg az élet, és eddig kilenc dédunokával. Pontosabban a nyolcadik és a kilencedik jövevény márciusban látja majd meg a napvilágot, a dédnagyanyjuk 104. születésnapja előtti napokban.
Sosincs egyedül, bár némi túlzással még ma is tudna gondoskodni magáról, hiszen majdnem 100 éves koráig, az említett esésig ezt meg is tette. A medencecsont-törés után is úgy összeszedte magát, hogy szép időben most is kisétál az erkélyre, a hétköznapjait pedig dédunokái látogatásai dobják fel: közös vacsorák a nagyobbakkal, a kisebbek dajkálásával.
Erzsi néni értelmes és gyönyörű életet él 103 és fél éve. Isten éltesse még sokáig őt egészségben és minden Erzsébetet is!
Kiemelt kép: Farkas Andrásné és Szonja nevű dédunokája, akivel együtt tartja a születésnapját – Fotó: Wittmann Róbert
