Miközben a gasztronómiában elhivatottan dolgozók nagyon vágynak az igazi gasztroforradalom beköszöntére Magyarországon, gasztroműsorokkal tele a padlás. Annyi lett belőlük, hogy az ember néha már maga sem tudja, melyek állnak a forradalom oldalán és kik vannak ellene.
Hazai gyártásban is egyre másra készülnek az igényes gasztrosorozatok, közülük két hasonló tematikájú, mégis ellentétes beállítottságú műsort emelnénk most ki, amelyek egyidőben fogták meg a nézőket. Ki-ki ízlése szerint választhatott, vagy éppen nézhette és nézheti akár mindkettőt.
Egy soha véget nem érő utazásra indultunk velük, ami akkor sem ér véget, ha történetesen megszűnik valamelyik műsor. Mert a vidék gazdagsága, őseink tudása kimeríthetetlen, e két sorozat pedig olyan szinten felébresztette bennünk a vágyat a megismerésére, amelyet már aligha lehet kioltani.
Ami Borbás Marcsit és a Gasztroangyalt illeti, a maguk módján itt sztárokkal, nagy nevekkel van dolgunk, legalábbis a műsorok egy részében. Közben e sorozat faragta médiasztárrá Marcsit, aki gyerekkoránál fogva erősen kötődik a vidéki Magyarországhoz, különösen a déli régióhoz, Bajához és Pécshez.
A bácsalmási születésű műsorvezető Madarason nevelkedett, Baján volt gimnazista, majd később a helyi Eötvös József Főiskola művelődésszervező szakát is elvégezte. Közben a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Természettudományi Karán biológia-földrajz szakos tanári diplomát szerzett. Műsoraiban visszatérő elem lett Baja és Gemenc.
A Gasztroangyalnak szintén érdeme, hogy minden hangulatot meg lehet találni benne, ilyen a novemberi is. A szereplők közvetlenségéből, vidámságából az ember azt érezhette, örömmel menne ki akár a hóesésben is csipkebogyót szedni, nemcsak Keszthely környékén.
A sorozat minden darabja alkalmas lett a figyelem felkeltésére, ha pedig valaki most egy sűrítményre vágyik íme:
Ha érdemes egy másik csodálatos műsort párhuzamba állítani a Gasztroangyallal, amely – mint mondtuk – nagyon hasonló és mégis egész más, az az Ízőrzők.
Úgy járja a vidéki Magyarországot, hogy gyakran nemcsak teljesen ismeretlen falvakat, hanem bennük teljesen ismeretlen embereket mutat be. Itt nincsenek sztárok, nem is akarnak azok lenni sem a készítői, sem a szereplői.
Amit előadnak, az nem más, mint a maguk kincse, receptje, és olyan természetességgel beszélnek róla, hogy azt érezhetjük: bármikor bármelyiket elkészíthetjük, a közelünkben számtalan alapanyaghoz könnyen hozzáférhetünk, csak neki kell állnunk. A sorozat alkotói példamutató szerénységgel és alázattal maradnak a háttérben, nem látjuk és nem halljuk őket.
2007-ben két új sorozatunk indult a Duna Televízióban. Az egyik „Hagyományőrzők” címmel hazánk néprajzi értékeit hivatott bemutatni, az „Ízőrzők” pedig a régi magyar konyha hagyományos ízeit kutatja fel. Közben érdekes és értékes emberekkel beszélgethetünk, számtalan helyi értéket, látnivalót ajánlunk, és megmutatjuk azt a gasztronómiai tudást, amelyet anyáink-nagyanyáink még ismernek, de az őket követő nemzedékek már nem tanultak meg. Az „Ízőrzők” sorozat ma már több, mint tíz éves múlttal, ezer körüli recepttárral rendelkezik
– olvashatjuk a műsor honlapján Róka Ildikó és Móczár István sorait.
Ha valakinek csupán néhány perce van egy nap arra, hogy tévét nézzen (sokszor nem is kell több), akkor is érdemes az Ízőrzők első képsoraira időt szánni. Itt még szó sincs gasztronómiáról, csupán egy faluról, lakóiról, történelméről, természeti környezetéről. Lebilincselő, ahogyan a szülőföldjükről, családjukról beszélnek a szereplők.
Én akkor érzem jól magamat, ha azok, akiket szeretnek, jól vannak
– hallottam évekkel ezelőtt az Ízőrzők egyik szereplőjétől. És soha nem felejtem el.
Kiemelt kép: YouTube
