A németországi, franciaországi, új-zélandi szakemberekkel együttműködésben végzett, Karátson Dávid vulkanológus, az ELTE tanszékvezető egyetemi tanára által vezetett magyarországi kutatási projekt rekonstruálta a kitörés részleteit, terepi vulkanológia, geokémia, mikroszkópos kőzetszövet-vizsgálatok és radiometrikus kormeghatározás segítségével.
A hatalmas, robbanásos kitörés négy fázisban zajlott le mintegy 17,2 millió évvel ezelőtt. Forrása Egertől délre volt, és az első, rendkívül energikus torlóár – több mint 80 kilométert megtéve – hamar elérte Ipolytarnócot.
A magma külső vízforrással (például tó, rétegvíz) érintkezett, ami miatt viszonylag “hideg” volt. Ipolytarnócon a kutatók már csak körülbelül 150 Celsius-fokot rekonstruáltak, ez tette lehetővé az ottani vízparti környezet vegetációjának, a fatörzseknek, a leveleknek a megőrzését, és ez a nedves hamu takarta be százszámra a híres lábnyomokat is. A kitörés záró fázisát az összeomló kitörési oszlopból lezúduló piroklaszt-ár jelentette; ez is kis hőmérsékletű volt, a lerakódott tufa mindenütt tele van faszén-maradványokkal.
A nagy energiájú, heves robbanásos kitörés felszínen csak hézagosan megőrződött anyagtömege a Bükkaljától a Mátra lábáig, illetve északnyugati irányba Ipolytarnócig nyomozható (összesen mintegy 100 köbkilométernyi tufaanyag). Ez vetekszik Szantorini késő bronzkori “minószi” kitörésének térfogatával, sőt, az utólagos eróziót figyelembe véve a tényleges térfogat ennek akár többszöröse is lehetett – olvasható a közleményben.
