Archaikus varázskincseket őrzött az utolsó palóc dudás

104 éve született Pál István, a palóc pásztorzene, pásztorművészet és pásztorkodás kiváló egyénisége. A nógrádi pásztorcsalád tehetséges sarjáról tanítványával, Nagy Gábor néprajzkutatóval beszélgettünk.

Az utolsó palóc dudás pásztorcsaládba született 1919. február 25-én, olyan helyre, ahol a népi kultúra legarchaikusabb kultúrájában nőtt fel. Nagyapja és édesapja után testvérei között Pál István volt az, aki dudán, furulyán és flótán is megtanult játszani.

Bár István a bőrdudát édesapjától örökölte, értett a hangszerkészítéshez is, a fuvola népi változatát, a flótát és a furulyát maga készítette.

Ő volt az utolsó palóc dudás, aki még a népi hagyományból tanulta a hangszeres zenét, így elmondhatjuk, hogy a mai Magyarország utolsó hagyományőrző dudásaként tartják számon

– mesélte Nagy Gábor néprajzkutató-népzenész a Sokszínű vidéknek.

Egy varázslatos világ

Nagy Gábor mesterét 1996-ban ismerte meg az Egyszólam együttes népzenei táborában, majd számos alkalommal kereste fel otthonában, a Nógrád megyei Tereskén. Egy hosszú tanulási folyamat vette kezdetét, mely nemcsak a pásztorzenéről szólt, hanem a pásztor, mint ember kulturális tudásának megismeréséről.

A pásztor témával való foglalkozásom innen ered – 17 évesen megismertem a Mestert, a célom ekkor még csak az volt, hogy a különleges hangszeren megtanuljak játszani. Később a furulyán a palóc pásztor stílust is sikerült elsajátítani.

Magyarországon a 16-17. században élte a virágkorát a különleges hangszer, Nyugat-Európában ismertek voltak a magyar dudások. A bőrduda vagy más néven kecskeduda sípjai rácsapó nyelvsípok. A nádból vagy bodzából készült sípokat. egy tömlő segítségével szólaltatják meg. A felfújható tömlő kecske, birka, kutya, csikó vagy borjúbőrből is készülhetett.

Sokat látott mester volt

A Rozsdamaró együttes vezetője 1996-tól számos alkalommal felkereste otthonában Pál Istvánt, akivel sokféle izgalmas témáról beszélgettek. A nógrádi pásztorember páratlan mélységű tudással rendelkezett, a tárgyalkotó népművészet sokszínű világát művelte.

Alföldi lelkes tanítványa rengeteget tanult az idős Mestertől. Pál István furulya és flóta készítésben, pásztorbot faragásban, pompás bicskatokok, pásztor tarisznyák és karikás ostor készítésében is a szó legnemesebb értelmében mester volt.

A karikás ostort a helyi ónöntéses, fémintarziás technikával készítette, ekkoriban derült ki számomra az is, hogy a hozzá hasonló juhász-pásztorembereknek a hétköznapi és az ünnepi viselete lényegében megegyezett: a pitykés mellény és a pásztorkalap mindig rajta volt

– fogalmazott Nagy Gábor

Pál István a saját maga készítette bicskatokot sem divatból hordta, hiszen egy személyben pásztor, juhász, kanász és gulyás is volt, aki a szülőktől és a nagyszülőktől rengeteg hiedelmet, népszokást megtanult.

Nóták és archaikus imádságok

Az utolsó palóc hagyományőrző dudás a pásztorkodás minden mozzanatát ismerte, megélte a gazdálkodást, és az állatgyógyászattól a legeltetésen át a sajtkészítésig mindenhez értett. Nagy Gábor szerint mestere komplex tudással rendelkezett, a fiatal néprajzos bármilyen résztémával kapcsolatban kérdezte, mindig tudott pontos válaszokat adni.

A magyar szájhagyomány meseszép darabjai, az archaikus népi imádságok közel álltak Pál István szívéhez. Nagy Gábor egyetemi tanulmányai során egy feladat kapcsán kérdezte mesterét, aki több ősi magyar imádságot is felidézett a kutatónak.

Amikor Pál Istvánt megkérdeztem, hogy tud-e ilyen imádságokat, készségesen segített. Elmesélte, hogy nagymamája és édesanyja is ezekkel a szavakkal kelt és feküdt egész életében. Ez is családi örökségéhez tartozott. Emellett Pista bácsi kivételes nótafa volt, közel ezer népdalt ismert, ezeket „fejből fújta”, nem volt szüksége kottára

– hangsúlyozta a néprajzkutató

Aki dudás akar lenni

Több ismert magyar szólás is összefonódik a dudások misztikus világával. A két dudás nem fér meg egy csárdában megfogalmazás például arra utal, hogy két határozott ember nemigen enged a saját igazából, azaz „nem tud megférni” egymással.

A magyar néphagyományban kevés egyforma duda volt, az egyedi hangszerek összehangolása sokszor szinte lehetetlen feladatnak bizonyult. Ezért sem tudtak együtt játszani a zenészek – valószínűleg erre utalhatott a mondás

– fejtegette a népzenész

Sokan József Attila tollából ismerik a másik híres szólást:

„Aki dudás akar lenni pokolra kell annak menni”

A különös hangzású sorok megértéséhez a középkorig kell visszakanyarodni. Hieronymus Bosch és Albrecht Dürer metszetein a dudásokat gyakran ördög alakban ábrázolták. Nagy Gábor hangsúlyozta, hogy maga a duda kialakítása is „kecskefejű”, és a fekete bakkecskét régen sokfelé eleve az ördöggel azonosították.

A néphiedelemben a dudást ördögi erővel bíró embernek tartották, és ez sem véletlen. A „tudós pásztor” természetfeletti erővel rendelkezett, egy olyan varázsló volt, aki tudott jó és rossz is lenni. Értett a rontásokhoz, akár úgy tudott ártani a másik pásztor juhainak, hogy közben messze járt a nyájától.

Az is a hiedelem része volt, hogy a dudásnak el kell adni a lelkét az ördögnek ahhoz, hogy szépen és jól tudjon zenélni a hangszeren. Pál István erről is mesélt nekem. Mivel nagyon nehéz összehangolni egy duda három sípját, a dudás az izzasztó művelet közben szinte folyamatosan káromkodik. Ezért bizonyosan a pokolra kerül, nem a mennybe

– idézte fel az alföldi tanítvány, aki a dudás páratlan tudásának megőrzésére 1998-ban Szegeden egy lemezfelvételt készített mesterével.

Pál István 1992-től 2015-ben bekövetkezett haláláig népzenei koncerteken, táborokban vett részt, számos népzenésznek adta át tudását, és több lemezfelvételen is szerepelt. Nagy Gábor és zenésztársai szeretettel, tisztelettel és páratlan dudaszóval ápolják ma is a tudós mester emlékét.

Kapcsolódó

Fotókon mutatja be korunk pásztorembereit a néprajzkutató

A néprajzi fotó egyszerre dokumentál és láttat, üzenetet közvetít, nem csupán információt, hanem mondanivalót is.