Ki ne szeretne bepillantani a múlt egy-egy szegletébe, újra átélni régi, szép emlékeket. Kalandvágy, adrenalin-löket vagy a történelem iránti szenvedély. A városi pillanatképek alkotóinak fantáziáját mindez áthatja, de alapvetően a legtöbb urbex-fotóst az elmúlás izgatja.
Ürességtől kongó szovjet laktanya és megkopott fényű balatoni üdülő eszményi téma a szellemvárosok fotósai számára.
Az enyészet bűvöletében
Az urbex fotózás (avagy városi felfedezés) az elhagyatott vagy lerombolt épületek felfedezése és dokumentálása fotók vagy videók segítségével. A különös műfaj művelői az épületek történelmi és kulturális jelentősége mellett az elhagyatottság, a pusztulás romló szépségét próbálják megörökíteni.
Az urbex Magyarországon nagy népszerűségnek örvend, de a romok között bóklászni nem veszélytelen mutatvány. A szerkezetileg instabil épületek, és a bennük található veszélyes anyagok miatt körültekintően kell eljárni a fotósoknak.
A legnépesebb hazai közösség
A Facebookon szerveződött Magyarország legrégibb ilyen közössége, a BCO urbex csapata 2004 óta kutatja a múlt sebeit.
A BCO egy nagyon régi elnevezés, még a gyerekkorból származik, akkoriban a srácokkal golyóálló bunkert építettünk magunknak. A BCO a bunker és a csapat szavak rövidítése. Az első romos épületbe még 2004-ben léptem be, hasonló célokkal, arra gondoltunk, hogy valamilyen „főhadiszállást alakítunk ki az épületben. Ki is takarítottuk, persze a sorsát nem kerülhette el, hamarosan lebontották
– mesélt a csapat alapítója a Sokszínű vidéknek. Ferenc azt is hozzátette, már akkor is a kalandvágy hajtotta őket.
A romfotósnak azonnal megtetszett a hely szelleme, és barátaival egyre gyakrabban keresték fel az elhagyatott helyeket. Egy idő után úgy döntöttek, végleg felhagynak az erőd építésével, és pusztán a kalandos fotózásban keresnek örömet.
Célunk ma már a régi épületek jelenlegi állapotban történő bemutatása, az emlékek felfedezése, dokumentálása az utókornak. A covid óta nagyon megugrott a hazai romfelfedezők száma, akár több ezren is lehetnek a facebook csoportok követőinek számából kiindulva
– sorolta Ferenc
Különös helyeken, úttalan utakon
A csoportlétszámuk idővel szintén megugrott, jelenleg több mint 68 ezren kedvelik és 73 ezren követik az oldalt. Az urbexesek azt tapasztalták, hogy amióta egyre több fotós fordult a pusztuló-témák irányába, a posztok száma is az egekbe szökött. Részben ennek köszönhető, hogy lényegesen könnyebben megkereshetők a legizgalmasabb helyek.
Persze a Google-műhold alapján is sokat találtunk, és egy-egy túrázás során ugyancsak pompás témákra bukkanhatunk. Legutóbb például három elhagyott lakóházat találtunk, ezek nagyjából 20-30 éve érintetlenek lehettek. Nyitott szemmel kell járni az országot.
Ferenc annyi helyen megfordult az évek alatt, hogy nehezen tudott kiemelni „kedvencet” a fotózott épületekből.
Ha mindenképpen választanom kell, akkor talán a monumentális opnit mondanám. A hatalmas épületben akár egy egész napot is elbolyonghat az ember. Persze nagyon megfognak a retro hotelek is, amelyekben szinten minden berendezés évtizedek óta árválkodik, és lassan elenyészik
– fejtegette a hobbifotós
Az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet (OPNI) egy hatalmas épület, amely Budapest 17. kerületében, a Rákoshegyen magasodik. Az épületet 1951-ben építették, és az első időkben az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet szolgáltatta falai között a mentális egészségügyi ellátást.
Az ikonikus épület 2008-ban zárta be kapuit, és azóta folyamatosan pusztul. A bámulatos épülettömb felfedezése cseppet sem veszélytelen, számos része romos állapotban van, a szerkezeti elemek instabilitása miatt a bejárása eleve tilos. Az épületben az elhagyott kórházi felszerelések, ágyak, személyes tárgyak, könyvek és dokumentumok látványa keveredik a régi idők kezeléseinek fájó emlékeivel.
„Viszlát, Iván!”
A magyarországi romfotósok kedvencei közé tartoznak az egykor hazánkban állomásozó szovjet csapatok által hátrahagyott épületek. A Szovjetunióval szövetséges Magyarország a hidegháború idején számos szovjet katonai egységet elhelyezett „ideiglenesen” az országban, akiknek szállásadására és ellátására országszerte laktanyákat építettek.
A kocka alakú, dísztelen lakótömbök faláról régen lepattogzott a vakolat, az ablakok rendszerint kivétel nélkül kitörtek, ám a falakon belül itt-ott még cirill betűs feliratok árulkodnak egy-egy helyiség eredeti funkciójáról.
A magyar tenger partján
A hetvenes-nyolcvanas években a Balaton nemcsak természeti értékei miatt vált roppant népszerűvé Európa szerte. Legkedvesebb tavunk kies partján találkoztak a Németországban élő, egymástól szögesdróttal elszakított barátok és családok. Előfordult, hogy egy-egy német család kizárólag ebből a célból utazott a „magyar tengerhez”. A Balaton évtizedeken át a belföldi turizmusnak is a legkedveltebb célpontjaként „üzemelt”, minden magyar gyermeknek legalább egyszer az életben el kellett jutni egy tóparti strandra.
A Kádár János nevével fémjelzett „puha diktatúra” idején az északi és a déli parton is számtalan SZOT üdülő épült, ahol a magyar munkások és családtagjaik pihenhettek. A Szakszervezetek Országos Tanácsa által működtetett üdülők jelentős része mára fényét vesztette, szomorú látványt nyújt. Ma már nehéz elképzelni, milyen lehetett egykor a parti beton pingpongasztalok és a műanyag tálcás „retró éttermek” pezsgő társasági élete.
A cikk fotóit a Magyarország elhagyottan – BCO urbex oldalról kaptuk.
