Graffiti művész állatai visznek életet a szegedi panelház szürkeségébe

Szegeden az egyik betondzsungelben, a Makkosházi városrészen született újjá néhány panelelem egy tízemeletes ház alján. Borzok és madarak világa elevenedik meg a ház legalsó panelsorán. A példa ragadós lehet, és talán egyre több szürke betonfal tükrözheti vissza a természet szépségeit, a kő és kötőelem szürkesége helyett.

Felkerestük az alkotót, a Szegedi dekor festés Facebook-oldal működtetőjét, hogy avasson be bennünket a történetébe.

Megtudtuk, hogy nem ez az első munkája Zsoltnak. A street art képviselője az országban az elsők között, még 1995-ben kezdte meg underground művészi pályafutását, és inkább gyerekcsínyként kezdődött a történet, amiből egy életforma, és komoly művészi igényesség fejlődött ki.

Hamar rájöttem, hogy van a graffitinek a firkálgatás mellett művészi vonala is, ami értéket képvisel és ebbe az irányba mozdultam el

– mesélte Zsolt, aki a fotorealisztika vonalát szereti, a borzos és madaras alkotása is ezt az irányt mutatja.

Szeretem ezeket a formákat, amelyek leginkább megrendelésre készülnek, mert van egy olyan irányvonalam, stílusom is, ami a graffitis szubkultúrának szól

– emelte ki Zsolt elmondva azt is, hogy nincs egyelőre annyi megrendelés, hogy megéljen a festésből. Van munkahelye, és leginkább hétvégenként dolgozik, ha érkezik felkérés. Ezt a remeket két napig készítette. Dolgozott már intézményekben, festett iskolára, óvodára, biliárdszalont, garázst, gyerekszobát, kerítést és családi házfalat is dekorált már.

A panelházas történet úgy indult, hogy abban a tízesben, ahol lakik, megérte a közös képviselőjét, hogy az egyik falra szeretné a barátja kutyájának a képét felfesteni. A munka után csak pozitív visszajelzések érkeztek, végül egy másik panelház közös képviselőjétől érkezett a konkrét ajánlat.

Csúnyán össze volt firkálva a ház alja és oda kért egy szép alkotást. A formákat, az állatokat közösen találtuk ki. Remélem lesz még folytatása, mert úgy érzem kezd beindulni a dolog, több panelház felől érkezett érdeklődés. Németországban már 15 éve elindult az a fajta vonal, hogy az egyhangú lakótelepek dobozos házainak az alját művészi graffitivel színesítsék

– tette hozzá kiemelve, hogy lassan mi is felnövünk ehhez a szinthez, a fővárosban már egész tűzfalakat kapnak graffitisek és nagyon komoly munkák születnek.

Zsolt a helyi áramszolgáltató egyik áramfejlesztő dobozát is kifestette a cég felkérésere. Egy általános iskolával szemben van az építmény, és a sulival együtt találták ki, hogy legyen a szürkeség helyett azon is festés. Itt is várható folytatás, hiszen sok ilyen betonkocka van szerte a városban és ezek is össze vannak firkálva.

A graffiti művész elmondta azt is, hogy egyáltalán nem rossz emberek ők, hiszen a szubkultúrájukban van egy íratlan törvény: a műemlékeket, egymás munkáit nem firkálják össze. Aki mégis megteszi, azt kivetik maguk közül.

Sajnos azonban Szegeden egyre szűkül a hely a festésre. A 90-es évek végén olyan híres graffitis hely volt a szegedi gátfal az árvízi emlékműnél, hogy akik ide jártak egyetemre spanyolok, lengyelek, németek ismerték már, hogy ide kell jönni fújni. Az egy legális fal volt, ahogy egy másik gátfal is a híd mellett. De ezt is betiltották. Az egykori Szeol-pálya kerítésén lehet még fújni, az egy megtűrt kategória. Volt egy beépítetlen gödör, körbe betonfallal, ott is lehetett festeni, de most azt is beépítik

– mesélte a művész, aki hangsúlyozta, hogy ha lenne az önkormányzatnak egy-két kijelölt helye, szabadon fújható fal, az mindenkinek jó lenne, hiszen fejlődne a street art kultúránk is, új művészek nőhetnének fel, hiszen ez ma már megkerülhetetlen vonal. A városi élet része szerte az országban.

Mi pedig laikusként még annyit hozzáfűzhetünk, hogy a panelek alján díszelgő festést látva, komoly potenciál van a graffitiben városépítészeti, szépítészeti szempontból is. Talán ki lehetne használni a graffiti művészek munkáit, hasonlóan hasznos és szép projektekre, mint a makkosházi panelháznál. És halkan megsúgom, Zsoltnak még egy egész tengeralatti világ is ott hullámzik a fejében, ami igencsak falra kívánkozik már…

Kiemelt fotó: Papdi Balázs