A klasszikus alma piros. Természetesen vannak sárga, zöld, olykor még foltos almák is, de a klasszikus mégiscsak a piros alma.
A mai modern alma ősei Kazahsztán hegyeiből származó vad almák voltak. A Kínát nyugatról határoló hegyekben ma is teremnek ezek a vad almafák, lehullott gyümölcseik kiváló eledelt biztosítanak a medvéknek, bár a fák száma az embernek köszönhetően az elmúlt 50 évben 90% -kal csökkent, és jövőjük is bizonytalanná vált, írja a BBC.
Az alma színét bizonyos gének okozzák, fedezték fel a tudósok, ugyanakkor azt is észrevették, hogy a szín a hőmérséklettől is függ. David Chagne, az új-zélandi Növény- és Élelmezési Kutatás genetikusa kijelentette, ahhoz, hogy az alma teljes mértékben piros legyen, hűvös levegő szükséges, mivel ha 40 ° C fölé emelkedik a hőmérséklet, akkor az MYB10 és az antocianin szint összeomlik, s ez a szint határozza meg az alma pirosságát.
Ezt támasztja alá az a megfigyelés is, amit Spanyolországban a Pireneusok régiójában kollégáival tapasztalt a tudós. Felfedezték ugyanis, hogy az általában élénk vörös alma teljesen megfakult egy különösen forró július után. Így kijelenthető, hogy az éghajlatváltozás egyértelműen veszélyezteti a piros almák létét, bár ezt a tényt a tudósok különböző programokkal igyekeznek orvosolni.
Számos elfeledett almafajt sikerült már megmenteni a kipusztulástól. John Bunker, a maine-i Palermóban élő almatermelő maga is számos elfeledett fajtát mentett már meg, például a csodálatos ősi Black Oxford almát, amely olyan sötét színű, hogy bárki szilvának nézheti mindaddig, míg meg nem látja fehér húsát.
A szín sokáig nem volt elsődleges szempont, amikor a termelők egy új fát értékeltek. Ehelyett az alma ízére és felhasználására összpontosítottak: azt figyelték melyik alkalmas bornak, pitéhez, vagy egyéb étkezési célra. Nem volt lényeges, hogy pontosan hogyan néz ki a gyümölcs.
100 évvel ezelőtt megváltoztak a dolgok. Az alma esetében az egységesség egyre értékesebbé vált. A kis gazdaságok az almaszüretet korán megkezdték, még mielőtt valóban éretté vált volna a gyümölcs, mert így rothadás nélkül nagy távolságra tudták szállítani. Azonban ezzel az volt a probléma, hogy a korán szedett alma nem volt megfelelő színű, s a szín volt akkoriban az érettség mutatója
– mondta el Bunker. Ekkor került előtérbe az almák színe, és egy olyan alma, amely mély vörös volt éretlen állapotában is. Ezt az almát végül a Red Delicious-nek nevezték el, és 1921-ben kereskedni kezdtek vele. Más fajták is terjedni kezdtek, azok, amelyek szabályos, egységes színűek voltak. Különösen azok voltak kedveltek a gazdák körében, amelyek már éretlenül szép színűek voltak.
A szép színnek is meglett a hátránya, ezek az almák ugyanis nem voltak olyan ízesek. Ezért a termesztők igyekezve elkerülni a Red Delicious átkát, újra az ízre kezdtek fókuszálni, s a kísérleteknél mézkristályokkal igyekeznek jobb ízt adni az almáknak úgy, hogy közben törekszenek arra, hogy a csábító, eladást segítő vörös szín is megmaradjon.
S bár az éghajlat nem kedvez az almák színének, s a vadon növő almák közt egyre kevesebb a piros, az ember küzd, s a beavatkozásoknak hála, talán mégsem tűnnek el a piros almák a piacról.
Kiemelt kép: Pixabay
