Társakat kap a világ legmagányosabb fája

Hét évtizednyi kísérletezés és egy maori áldás után a világ egyik legritkább fája, egy kaikomako egyed végre elveszítheti a világ legmagányosabb fája címet, írja a National Geographic.

Új-Zéland északi peremétől mintegy 65 kilométerre él egy apró szigeten, a Három Királyok Szigeteken, maoriul Manawatāwhin, a különleges növény. 

A tudósok egy csoportja és a Ngāti Kuri nevű helyi maori törzs nemrégiben tért vissza a szigetről, ahol kidolgozták a növény megmentésének tervét. A Ngāti Kuri tagjai 2019-ben 80 kaikomako csemetét ültettek be a szárazföldre.

De hogyan lehet megmenteni egy fát, amelyiknek egy társa sincs?

A botanikusok 1945-ben azonosítottak egy vadon növő példányt a Három Királyok Szigetek legnagyobb részén, a maori Manawatāwhi-ban, amely kicsivel nagyobb, mint a manhattani Központi Park. A különleges fa nem egyszerűen távol fekszik mindentől, de teljesen egyedül van.

A kecskék tehetnek róla.

Mindössze négy kecskét engedtek szabadon a szigeten 1889-ben élelmiszer-forrásként a hajóroncsok esetleges áldozatainak. A népesség azóta a százszorosára nőtt, az invazív állatokat pedig 1946-ban felszámolták.

A kecskék több szigeti növényfajt is megdézsmáltak, a kaikomako extrém elhelyezkedése révén menekülhetett csak meg: egy sziklamezőn fölött él 700 méteres magasságban egy oromzaton.

Így néznek ki az őshonos kaikomako fák.

A fafaj megmentését nehezítette, hogy kétlaki növényről van szó, vagyis a porzós és termős virágok külön növényeken helyezkednek el. Ilyenkor tulajdonképpen külön hím és női ivarú növényeket különböztethetünk meg, a szaporításhoz pedig mindkettőre szükség van.

A magányos kaikomako egy termős, vagyis “nőstény” növény, néhány virággal virágzik, amely pollent termel, a férfi pár. A tudósok azon töprengtek, hogyan oldhatnák meg a beporzás problémáját hím egyed nélkül, önporzással, ami a fa fellelhető nagyon kevés egyedszáma miatt szinte lehetetlen feladatnak bizonyult.

Ross Beever, egy aucklandi tudós, aki gombákat tanulmányozott, gyakran megállt, hogy ebéd közbeni sétáin megvizsgálja az egyik dugványt, amit még a kísérletezgetések alkalmával ültettek el korábban, és azóta felnőtt. Fehér virágok teremtek rajta, de akkoriban még gyümölcstermés nélkül száradtak el a virágok.

Ha nincs gyümölcs, nincs mag, se új fa.

Ez a reprodukcióra való képtelenség intenzív kíváncsiságot váltott ki a tudósokból.

Több vizsgálat után Beever megtalálta a módját a szaporításnak: egy herbicid, vagyis gyomirtó szer, amely utánozza a természetes növényi növekedési hormonokat. Az oldat elég gyenge ahhoz, hogy ne károsítsa a ritka és különleges növényt, de elősegítheti a pollenmagok kemény külső felületének feloldását a megtermékenyítés elősegítése érdekében. Ezután pedig a hormonok felerősíthetik a megtermékenyített gyümölcsök beérését.

Ezzel a rásegítéssel a kaikomako képessé vált arra, hogy mintegy másfélcentis lila gyümölcsöket teremjen, életképes magokkal.

Geoff Davidson és Ross Beever, aki 2010-ben elhunyt, az első hat palántát a 1980-as és 1990-es évek elején termesztették. Davidson elkezdte árusítani a kaikomako-t a faiskolájában, a bevételt pedig a természetvédelmi szervezeteknek adományozta. Arra kérte a vevőket, hogy vegyék fel a kapcsolatot vele, amikor a fák virágzanak.

Azt reméltük, rálelünk egy teljes értékű porzós, vagyis hím példányra

– mondta el a tudós.

De ez sajnos nem történt meg, az árusított egyedek pedig nem jelentettek megoldást a kaikomako fák megmentésére. Ehhez vadon élő fákat kell telepíteniük a szigeten.

2005-ben végre elindult a kormány helyreállítási programja, mivel a magok már rendelkezésre álltak.

A kutatók megtisztították a koikomako magjait – Davidsonnak hála 4000 volt hűtőkamrában – , és Manawatāwhira szállították.

Parcellákat hoztak létre a szigeten, ahová a magokat elvetették, hogy jobb körülmények között nőjenek a fák, mint a kecskéktől megmenekült egyedüli, magányos példány a sziklán. 2012-ig a csapat 65 apró sikert ünnepelhetett. 500 vetőmagot szállítottak a Ngāti Kuri törzsnek is.

A maoriok hiszik, hogy ha meghalnak, szellemük utoljára Manawatāwhira utazik, aztán vissza az Aotearoa-ba (Új-Zéland fő szigetére), és hitvilágukban fontos szerepet tölt be a kaikomako fafaj is.

A kaikomako „az élet szövetének része”. Minden faj, amely eltűnik, szakadás az anyagban, a történelemben és a kultúránkban

– mondta Sheridan Waitai, aki a Ngāti Kuri Bizalmi Testület ügyvezető igazgatója, a törzs és a kormány közötti szószóló.

A nyugati emberek betelepítették a kecskéket, ezzel megzavarták a sziget ökoszisztémáját. A későbbi tudományos tevékenységek, bár túl sokáig egyoldalúak voltak, vagyis nem működtek együtt a kutatók a helyi törzzsel, és a kormány sem segítette a maorikat ebben, végül mégis biztosították a taonga, vagyis az értékes erőforrások és kincsek fennmaradását.

Azt mondtuk a tudósoknak, hacsak nem osztja meg ezt a tudást velünk, amelyet a régiónkból szereztek, akkor nem fogjuk többé támogatni a szárazföldön vagy az óceánon végzett kutatásaikat

– tette hozzá Waitai.

A Ngāti Kuri mostantól a Védelmi Minisztériummal közösen gondozza a Manawatāwhi területet. Folytatják a botanikusokkal és más szakértőkkel folytatott együttműködést.

Kiemelt képünk illusztráció; Fotó: Wikipédia