A díszfüvek, noha egyáltalán nem ismeretlenek, mégis a kevésbé alkalmazott dísznövények közé tartoznak.
Leggyakrabban az utcafrontokon találkozni velük, alacsony gondozási igényük, kiemelkedő díszítőértékük praktikus közterületi növénnyé avatják a díszfüveket, és mellettük szól az is, hogy a facsemetékkel vagy színes virágokkal ellentétben szinte lehetetlen gyorsan és könnyen kiszedni őket, így az enyves kezektől szinte teljes biztonságban vannak.
Nem lenne azonban igazságos, ha a díszfüvek a kerítéseken kívül maradnának, ugyanis számos érv szól mellettük, emellett nagyon fajtagazdag növénycsoportról van szó, melynek tagjai között egyaránt megtalálhatóak grandiózus méretű, látványos és hivalkodó típusok, és visszafogott, kompakt, szerény változatok. Érdemes tehát közelebbről megismerkedni velük, főleg, hogy az ideális ültetési idejük éppen most, az ősz első felében van!
Az évelőket elegendő egyszer telepíteni, és sok éven át a helyükön maradnak, a teleket átvészelik, és minden tavasszal intenzív növekedésnek indulnak. Az egynyáriak életciklusa csupán egyetlen szezont ölel fel, így ezeket évről-évre újra kell vetni vagy ültetni. Az utóbbiak a ritkábbak, a legtöbb hobbikertész inkább a hosszú távra tervezhető évelő fajok mellett teszi le a voksát.
A hazai forgalomban kapható díszfüvek szinte mindegyike télálló, ám majdnem mind téli védelmet igényel. Ez jellemzően kötözésből áll, vagyis az ősz végeztével a szárakat, hajtásokat szorosan össze kell kötni egy vastagabb, puha madzaggal vagy szalaggal (a damil vagy drót nem használhatóak, mert elvágják a szálakat), és egészen tavaszig így kell őket hagyni. Az óvintézkedés oka, hogy a télen a tövekhez jutó csapadék vagy hólé éjjelente (olykor persze nappal is) megfagyhat, ez pedig a növény végzetes károsodásához vezetne.
Tavasszal aztán a kibontás után következhet az ifjító metszés, mely adott esetben az összes hajtás radikális (földközeli magasságban elvégzett) visszavágását is jelentheti. A megfiatalított növény ezután gyors növekedésnek indul, és hamar régi pompájában tündököl. A metszésnél maradva, a díszfüvek többsége időnként ritkításra szorul, a túlburjánzó hajtások bedúsult, esztétikáját vesztett összképhez vezetnek.
A ritkítás során ejthető meg a tőosztás, mely a díszfüvek egyik jellemző szaporítási módja. Ilyenkor a részben kiásott gyökerű növényt a föld alatti részeinél több darabra kell bontani, és a leválasztott egységeket máshol el lehet ültetni. A csíkos, többszínű, különleges változatok esetében csak a tőosztás biztosítja, hogy az utódok ugyanolyan jellemzőkkel bírjanak.
A legtöbb díszfű a napos, meleg fekvést kedveli, és mindegyik esetében kerülni kell a nyirkos közeget vagy a pangóvizet, mely szinte biztosan a növény berothadásához vezet. A talajt tekintve az átlagos, tápanyagban gazdag, jó vízelvezetésű közeg a legmegfelelőbb. Akár kötöttebb, akár lazább, homokosabb a kerti közeg, érett komposzt és friss, zsákos termőföld beforgatásával könnyen feljavítható a díszfű számára.
A díszfüvek ültetése nem tér el a cserjék vagy facsemeték telepítési metódusától. Elsőként egy átforgató ásás és gyommentesítés szükséges, majd szükség szerint következhet a közeg feljavítása. A növénynek egy nagyjából 60x60x60 centiméteres mélyedésre lesz szüksége, melybe a szokásos eljárást követve lehet ültetni a töveket.
Milyen szerepet tölthetnek be a díszfüvek egy kertben? Sokan a cserjékhez hasonlóan kezelik ezeket a zöldeket, vagyis szegélynövényként, sövényként használják fel. A díszfüvek azonban eredendően szoliterek, vagyis önmagukban ültetve díszítenek a kert egy központi, fókuszponti részén. Az utcafronton is inkább egyedül vagy párosával, esetleg szellős sorba rendezve mutatnak a legjobban.
A méretet is alapul kell venni, a magas és sudár pampafű nagy teret követel és nem szükséges mellé kísérőnövényeket telepíteni, míg az alig két arasznyira cseperedő kék csenkesz jól társítható egyéb dísznövényekkel, virágokkal, például a vegyeságyásokban.
