A fennálló elképzelések szerint a természet örök egyensúlyban van. Az ókori görögöktől kezdve egészen az Oroszlánkirályig az emberek ezt az egyensúlyt keresték, de a való világ nem így működik, írja a National Geographic.
Miután hosszasan gyalogolnak, és végigtekint Büszke Birtokon, Mufasa elmagyarázza fiának, Simbának az örök egyensúly természeti törvényét.
John Kricher, a Wheaton College professzora és a The Nature Balance című könyvet szerző James Earl Jones rajongója szerint ez nagyon nem tudományos.
A tudósok régóta elhagyták a „természet egyensúlyának” a gondolatát, a dinamikusabb ökológiai minták hatására. De miután elmélyülnek az évezredek óta ható népkultúrában, sokkal nehezebbnek bizonyul ez a fajta szemléletváltás. A metafora ma is él és működik, mindenütt megjelenik az újságoktól kezdve az egészségmegőrző márkák reklámjain át a közösségi médiáig és természetesen az Oroszlánkirály újrafeldolgozásáig.
A tévhit mindent érint, a természetvédelemtől a klíma-politikáig. Azonban ez a hozzáállás bármennyire is széleskörű, mégsem hasznos, vallja John Kricher tudós.
Hérodotosztól Disneyig
Az a felfogás, hogy a természet harmóniában létezik, az ókori görögökig nyúlik vissza. Hérodotosz görög írót lenyűgözte a ragadozó és a zsákmány közötti látszólagos kiegyensúlyozott kapcsolat. Cicero, a római filozófus, vallásos hittel támogatta ezt az elképzelést, és a Teremtő bölcsességének bizonyítékaként népszerűsítette.
Ez a fajta hit nagyon régi, és szerves része a nyugati kultúránknak, még a tudósok körében is évszázadokon át tartotta magát a természet egyensúly-koncepciója. Charles Darwin, a híres természettudós, utalt erre a természetes szelekcióval kapcsolatos munkájában, ahogyan kortársai, például Herbert Spencer is. A megközelítés a huszadik század közepéig tartotta magát, például azzal a hiedelemmel, hogy a vadon élő állatok vadonban hagyása a legjobb módszer a megőrzésükre, vagy hogy a bármilyen szennyezettség rontotta el ezt a természeti rendet.
De a 20. század közepére már megkérdőjelezték ezt a fajta gondolkodásmódot. 1949-ben Aldo Leopold környezetvédő így írt:
A természetismereti oktatásban általánosan használt kép a „természet egyensúlya ”. Itt most túl hosszú lenne annak kifejtése, hogy ez a metafora miért is nem képes pontosan leírni magát a természetet, és azt, hogy mi milyen keveset is tudunk a földi mechanizmusokról.
Ha az adatok nem támasztják alá azt, akkor felül kell vizsgálni az elképzelést, és pontosan ez történt a természet egyensúlya teóriával is. Az ökológusok elmozdultak a közösségalapú, szociológiai modellektől a matematikai, individualista elméletek felé. És az 1970-es és 1980-as években a természet egyensúlyának kifejezése nagyrészt eltűnt a tudományos lexikonokból.
Az ökológusok hallgatólagosan belátták, hogy a kifejezés nagyrészt metaforikus
– mondta Kricher.
A nagyközönség azonban továbbra is liberálisan használja ezt a kifejezést, gyakran kétféle módon értelmezve. Az egyensúlyt néha törékenynek, finomnak és könnyen megzavarhatónak ábrázolják, más esetekben épp ellenkezőleg, a természet egyensúlya olyan erős, hogy önmagában is képes kijavítani az egyensúlyi hiányokat. Azonban mindkét elképzelés téves, fejtette ki Cuddington professzor.
Folyamatos változás
Az 1950-es években Robert MacArthur a Maine part menti erdeiben vizsgálódott: megfigyelte a poszáta populációkat. Megállapította, hogy öt különböző faj létezik egyidejűleg ugyanazon fa különböző részeinek felhasználásával. A szűk keresztmetszet-eloszlásnak nevezett jelenség egyensúlyt teremtett.
A nevezett tanulmány az ökológia további alapjául szolgált. Bik Wheeler, aki először akkor találkozott a kutatási munkával, mikor diplomája megszerzésén dolgozott, rájött, hogy MacArthur terepgyakorlati helyszíne mellett él, és javaslatot tett a kísérleti kutatás megimétlésére.
Ez 2014-ben történt. A MacArthur eredeti kutatása óta eltelt több mint fél évszázad alatt az erdő, amelyben dolgozott, nagyrészt érintetlen maradt. Tehát néhány technológiai fejlesztéstől eltekintve – például lézer használata stopperórák helyett – Wheeler képes volt MacArthur kutatási lépéseit teljesen ugyanúgy megismételni. Eredményei azonban különböztek a korábbiaktól.
Wheeler csak kettőt figyelt meg ugyanazon poszátafajok közül, valamint felfedezett néhány újat is.
A természet egy dinamikusan változó rendszer, soha nem statikus
– vonja le a következtetést.
A változások, amelyeket Wheeler felfedezett, szimbolizálják az ökológia egészében bekövetkezett szélesebb körű elmozdulást. Az „egyensúly” finom és szélsőséges értelmezése azt is magában foglalja, hogy a természetet a saját eszközeire kell bízni, az emberi beavatkozásnak minimálisnak kell lennie.
A legfrissebb álláspont az, hogy a változás állandó
– állítja Matt Palmer, a Columbia University ökológusa.
Az új megközelítés elfogadásának eredményeként a megőrzési és gazdálkodási politikák is módosultak, bizonyos értelemben az ökoszisztémák vagy a természeti erőforrások kezelésében határozottabban kell fellépni.
Palmer rámutatott a támogatott migrációra, amely során az emberek segítenek az állatoknak az akadályok, például az utak vagy a változó éghajlat okozta felmerülő nehézségek legyőzésében. További példa a farkasok újbóli betelepítése olyan helyekre, mint például a Yellowstone Nemzeti Park.
De a legnyilvánvalóbb és legsürgetőbb megnyilvánulása a változásnak a fenyegető éghajlati válság
– mondja Corinne Zimmerman, az Illinoisi Állami Egyetem pszichológusa.
Noha a tudósok túlnyomó többsége egyetért abban, hogy az éghajlatváltozás kezelésére irányuló erőfeszítéseknek emberi cselekedeteket kell magukban foglalniuk, a természet egyensúlyába vetett hittel kapcsolatos félreértés gátolhatja az előrehaladást.
Ha ugyanis a természet robusztus és finom egyszerre, akkor vigyáz magára, nem kell semmit tennünk a szénlábnyomunkkal kapcsolatban.
Zimmerman és Cuddington 2007. évi tanulmánya megállapította, hogy még a természet egyensúlyával szembeni tudományos bizonyítékok sem változtatták meg az emberek véleményét, mely szerint a természet majd megoldja a felmerülő problémákat, hisz folyamatosan az egyensúlyra törekszik.
Steward Pickett ökológus megkísérelte bevezetni az 1980-as években a „természet áramlása” fogalmat, egyelőre átütő eredményesség nélkül.
Pickett azonban továbbra is úgy gondolja, hogy ez lenne a hasznosabb terminológia, mert a természet egyensúlya kifejezés már nem állja meg a helyét a tudományos diskurzusban, ugyanis homályos és megterhelt.
Felelősséget kell vállalnunk mindazért, amit teszünk, és nem szabad arra várnunk, hogy a természet gondoskodni fog magáról
– összegez a tudós.
Kiemelt kép: Pixabay
