Lélekemelő történet a Semjénházán élő Dunaiéké és a félig-meddig családtagnak számító Lilikéjé, a fehér gólyáé. Lilike – aki egyébként hím madár – az Ásotthalmon immár kilencedik éve telelő Matyi mellett a második “kilences” gólya hazánkban, hiszen maradandó sérülése miatt ő is kilencedszer maradt itthon a hideg évszakra. Kettőjükön kívül a Hortobágy térségében rendszeresen megfigyelt Kikelet a legrégebben itthon telelő gólya: ő 12 éve nem hagyta el Magyarországot.
Dunai István kilenc éve talált rá a sérült, magatehetetlen, sárban fekvő gólyára. Hogy mi történt akkor vele, azt azóta is csak csak találgatni lehet, szárnysérülése miatt azonban nem tudott elvonulni társaival téli telelőhelye felé.
A semjénházi férfi a sérült maradarat magához véve szólt a madármentőknek, ám a szakemberek a jelzést követően csak jóval később érkeztek meg. Dunai István nem akarta mozgatni, és fedett helyre vinni az állatot, mert nagyon rossz állapotúnak ítélte meg. Ezért sátrat épített a gólya fölé a kertjében – ahol sérülten elhelyezte a madarat -, éjjel-nappal gondozta, míg végül elvitték a szakemberek a Fenékpusztai Madármentő – és Gyűrűző Állomásra. Ott részlegesen visszanyerte egészségét a gólya – szárnysérülése ugyanis maradandónak bizonyult -, majd szabadon engedték, lévén, hogy rövidebb távokat képes repülni.
Aztán elérkezett az első tél, amikor a madár a Dunai-portához közeli villanyoszlopon ácsorgott esőben, szélben, hóban, fagyban. István és felesége elkezdték etetését, a gólya pedig odaszokott kertjük végébe, állandó táplálkozóhelyére. A gazda ekkor úgy gondolta, nevet ad a madárnak. A gólya a Lilike nevet kapta, bár nem lehetett tudni, hogy hím vagy tojó? Az ivaréretten derült ki, hogy hím, de a nevét “fiúként” is megőrizte.
A felcseperedett Lilike abban is különleges, hogy miután párra talált, a Semjénházától jó két kilométerre lévő Molnáriban alakították ki fészkelőhelyüket, ám a rendszeresen telelésre induló tojó távozása után ő visszatér megszokott semjénházi telelőhelyére, Dunaiék kertjének közelébe. A tojó tavaszi visszatérését követően Molnáriban költenek minden évben.
A tojó a menetrend szerint idén augusztus végén is elkezdte vonulását, Dunai István pedig szintén menetrendszerűen megérkezett Molnáriba, hogy “hazacsalogassa” a madarat megszokott telelőhelyére, Semjénházára.
A férfi úgy érzi, Lilike megismerte őt, mégis haza kellett mennie a feleségéért, aki felöltötte “etetős ruháját” és megjelent a gólyánál. Néhány kedves csalogató mondat után a házaspár hazament, ám nem sokkal később Lilike megjelent a kert végében. Azóta is etetik a madarat, és bíznak abban, hogy a télen nem lesz gond a családtagnak fogadott madárral, és eddigi szép élményeik újabbakkal gazdagodnak. A gólya Semjénháza büszkesége, téli táplálásában más helyi madárbarátok is segítenek.
2017. februárjában az áramszolgáltató szakemberei, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület és a Balaton-felvidéki Nemzeti Park együttműködésével műfészket szereltek a fészekfoglalási időszak előtt a Dunaiék portája közelében lévő semjénházi villanyoszlopra, abban bízva, hogy az itthon telelő madár rátalál majd az „otthonának szánt” helyre. A fészek azonban azóta is üresen áll, mert Lilike hajthatatlan: a Molnáriban lévő költőhelyéhez ragaszkodik, Semjénházán pedig megteszi neki Dunaiék portjának közelsége, ahol szerető és gondozó emberek óvják őt a téli hónapokban.
Kiemelt képünkön Lilike kutat élelem után Semjénházánál 2017. február 16-án. Fotó: MTI/Varga György
