Ónból önt rátéteket, kemencét tapaszt, bőrdudán játszik és pásztoremberek életét kutatja. Leginkább a szatymazi tanyán érzi otthon magát Nagy Gábor, aki gyönyörű fotókon örökíti meg a magyar néphagyományt. A fotográfus szakmai munkásságát idén nyáron Magyar Ezüst Érdemkereszttel ismerték el, a népzenész azonban hangsúlyozta, „nem szokott elszállni” a díjaktól.
Nagyon örültem a díjnak, de ugyanazzal a lelkesedéssel kutatok és dolgozom, mint tizenhét évesen. Akkoriban kezdtem komolyabban érdeklődni páratlan kincsünk, a magyar néphagyomány iránt. Ez egy értékmentés, egy olyan világot próbálok megőrizni és bemutatni, amit ma már nehéz elérni
– mondta Nagy Gábor a Sokszínű Vidéknek.
Elbűvölte a ritmus
A néprajzos neve jól cseng a népzenész körökben, a Rozsdamaró zenekarban és a Békés Bandában játszik népi hangszereken. A csoport vezetője nemcsak műveli, hanem tanítja is a muzsikálást.
A magyar népzene tizenévesen értintett meg, a kilencvenes évek derekán a Szeged táncegyüttesben, Nagy Albertnél táncoltam. A lépések közben figyeltem föl egy érdekes, másfajta muzsikára, amely azonnal magával ragadott.
Gábornak a kontra, a népzenei brácsa hangzása ütötte meg a fülét, azóta is elbűvöli az Erdélyben népszerű hangszer. Az erdélyi brácsák 3 húrja egy síkban helyezkedik el, a zenészek egyszerre tudják megszólaltatni a húrokat. A fiatalembernek megtetszett a hangszer jellegzetes, tömör hangzása.
A szegedi Rock Klubban, a Gőzerő együttes frontemberétől, Szurdi Zsolttól tanultam, aki magánórákon tanított a mesterfogásokra. Emellett eredeti felvételeket hallgattam, Erdélyben és a Békés megyei Elek községben gyűjtöttem az anyagokat, és zenéltem. Autodidakta módon képeztem magam, alapszinten kottát is olvasok, de alapjában hallás után tanulok
– fogalmazott a zenekarvezető
Aki dudás akar lenni
A muzeológus huszonkét éve játszik a Rozsdamaró zenekarban, vezetésével az ismert formáció autentikus Kárpát-medencei népzenét játszik. Ősi dallamokat szólaltatnak meg, különleges hangszereken.
Szegeden hallottam Csoóri Sándor költő fiát, ifj. Csoóri Sándort, felejthetetlen volt számomra, ahogy a Muzsikás együttesben dudált. A bőrduda nála orgonaként szólt, tisztán. Játéka annyira magával ragadott, hogy elhatároztam, mindenképpen megtanulok a hangszeren játszani. Igen ám, de Szegeden nem volt olyan ember, aki képes lett volna a dudát megszólaltatni.
Gábor 1996-ban egy táborban ismerkedett meg Pál Istvánnal, aki az utolsó bőrdudás volt Magyarországon. A Nógrád megyében élő, több generációs pásztorember még a nagyapjától és szüleitől tanulta az ősi kultúrát, a hagyományos állattartást és a zenélést.
Mesterem 2015-ben halt meg, 96 évesen, éppen hatvan esztendő volt köztünk. Négy elemivel és óriási, a hagyományos tudásátadásból származó tapasztalattal rendelkezett, egyetemi tanárok, professzorok jártak le hozzá a szaktudásért.
A leghűségesebb társ
Nagy Gábor évtizedek óta művészi fotókon mutatja be a közönségnek a pásztorok életét. A fotózásban mestere és példaképe Kunkovács László Kossuth-díjas etnofotós, néprajzos szakember volt. Gábor 1996 és 2022 között számos vidéken gyűjtött, számos pásztornál és juhásznál járt, közöttük ma is jól érzi magát. A juhászok magányos világban élnek, egyedül járnak a legelőn az állatokkal, hűséges kutyájuk társaságában. Gábor hangulatos fotói varázslatos időutazások.
Pál Istvántól jött ez is az életembe, sokat beszélgettünk. Előfordult, hogy egy hetet is eltöltöttem nála Tereskén, rengeteget mesélt a családról, életéről. Neki is, mint minden régi pásztornak a kutyája volt a munkatársa. A régiek tájanként más-más kutyafajtát használtak terelésre, a fajták kérdése ma is megosztja a juhászokat. Minden pásztor saját tapasztalata szerint gondolkodik, és ha ez nem egyezik meg a másikéval, akkor ott vérre menő viták lobbanhatnak fel
– fogalmazott a népzenész
A maguk kenyerén élnek
Nagy Gábor hangsúlyozta, az átlagemberek azt hiszik, hogy a juhászok egyszerű és szegény emberek, pedig ez korántsem igaz. Komoly szaktudással rendelkeznek, birtokukban olyan erőforrással, mint a hús. Ma, amikor az önellátás szerepe felértékelődött, alapvető fontosságú az élelmiszer. A városi ember rá van kényszerülve, hogy a nagy áruházakban vásároljon, anyagilag is kiszolgáltatott.
Az emberek többsége azt hiszi, hogy a pásztorok szegény emberek. Szerintem inkább a középosztályhoz sorolhatók, gyakori, hogy emeletes házban élnek a lakóhelyükön, úgy 30-50 hektár földterülettel. Tartanak mondjuk 500 juhot, és ehhez jön még a szaporulat, ami nagyjából ugyanennyi. Ha az állatok számát beszorozzuk 40-50 ezer forinttal, akkor reálisabb képet kaphatunk róluk. Ez egy jövedelmező megélhetési forma, igaz, számos kötöttséggel jár, hiszen az állatokkal mindig ott kell lenni.
Piri néni kemencéje
A reneszánsz mesterekhez hasonlóan az alföldi népzenész is számos területen alkot maradandót. 2006-ban, amikor Szatymazon tanyát vásárolt a család számára, mélyen beleásta magát a kemenceépítésbe. Sabján Tibor, a szentendrei skanzen néhai igazgatója több remek könyvet is írt a kemencékről, Gábor ezeket bújta, de szüksége volt a gyakorlatra első kemencéje megépítéséhez.
Békéscsabán elvégeztem egy kályhás képzést, Szegeden Árendás Istvántól, Békéscsabán Békési Istvántól tanultam a szakmát. Azóta sokfelé készítettem kültéri és beltéri tűzhelyeket, kályhát, kemencét és sparheltet. Ópusztaszeren, a skanzenban Faggyasné Piri nénivel évekig együtt dolgoztunk, ő még tizenévesen tanulta édesanyjától a kemence használatot, a kenyérsütést tőle tanultam.
Piroska néni vezetésével öt évig hetente sütött kemencében, minden csínját-bínját kitanulta a hagyományos sütés-főzésnek. Gábor szerint a kemencének akkor jó a hőfoka, ha már látszik, h a belső fal narancssárgán világít. Amikor a néni hátra tolta a parazsat, beszórt egy marék lisztet, ha a liszt elkezdett barnulni, akkor kezdődhetett a sütést.
Meg kellett tanulni a kovászkészítést, a dagasztást, a kelesztés időtartamát. 2007 óta gyakorlatilag kétnaponta sütök, most is benn van a kenyér a kemencében. Vállalok kemenceépítést, többször megkerestek már ilyen munkákkal. Emberpróbáló feladat, kemény fizikai munka egy hét alatt elkészíteni egy-egy kemencét
– vázolta a férfi.
Fogékonyak a szépségre
Nagy Gáborék dorozsmai házában gyakran csendülnek fel ősi dallamok, a népzene mindennapos a négytagú család körében.
Folyamatosan nemcsak műveljük, hanem hallgatjuk a népzenét. A kortárs népzenész barátaim lemezei is forognak, de legtöbbet eredeti felvételeket hallgatunk. Tudatosan próbálom beépíteni az életünkbe ez a páratlan világot, úgy gondolom, ez idővel beérik. Hála Istennek, mindkét gyermekünknek jó a hallása és vevők erre a fajta zenére.
A fotókat Nagy Gábor készítette.
