A nyári szünet az év legjobb időszaka a diákoknak, legyenek kicsik vagy nagyok. Így volt ez már nagyszüleink idejében is, ők is alig várták, hogy beköszöntsön a június közepe, hogy onnantól kezdve ne az iskolapadot kelljen koptatniuk nap mint nap. Még akkor is így éreztek, ha az ő nyári szünidejük nem csak felhőtlen vakációból, hanem esetenként kemény munkából is állt.
De hogyan vakációztak, mivel töltötték a nyári szünetet nagyszüleink, dédszüleink?
Az iskola június közepén zárta be a kapuit évtizedekkel ezelőtt is, amióta polgári vagy később állami formájában létezett a II. világháború után. A szülőknek viszont nem volt akkora mozgásterük a gyermekük felügyeletét illetően, mint manapság. De ez nem is tűnt annyira fontosnak, hisz mindig volt egy nővér vagy báty, aki pesztonkaként felügyelte a kisebb testvért, amíg a szülők elmentek dolgozni, városban a gyárba, falun a mezőre, kit hová szólított a munkája.
Faluhelyen mindenki kivette a részét a tennivalókból, így nyáron volt, hogy akadt munka a gyermekek számára is bőven a ház körül vagy épp a kertben. A jószágok ellátása reggelente nyáridőben rájuk maradt, hisz a legtöbb szülő járt napszámba, kihasználva az idénymunka nyújtotta lehetőségeket. De természetes volt a zöldségek kapálása, gyomlálása is, akárcsak a leszedése, vagy épp a konyha felmosása, nagyobbacska lányok pedig, akik már elmúltak kilenc-tízévesek, meg is főzték az ebédet vagy vacsorát maguknak és a szüleiknek.
Ha pedig igazi kikapcsolódásra vágytak, a szomszéd gyerekekkel összeverődve játszottak az udvaron vagy a határban, fogócskáztak, bújócskáztak, bicikliztek, labdáztak. Nem kellett sok kellék, a fantáziájukkal pótolták az eszközöket. Ha többen is összejöttek, akár egy számháború is kilátásba kerülhetett.
Persze a forró napokon számukra is a víz közelsége volt a legszórakoztatóbb. Szinte minden falu határában folydogált valamilyen csatorna, ér vagy patak, jobb esetben folyó is, de a szomszédosban biztosan. A 20-30-40-es években 10 km-es körzeten belül akadt valamilyen vízforrás, ahol a gyerekek megmártózhattak, sőt úszni is megtanultak.
A víz tisztasága akkor még nem jelentett problémát, sok helyen ivóvíz tisztaságúak voltak a patakocskák, de a kanálisok vizét sem szennyezték még. A merészebbek a hidakról fejest is ugrottak a vízbe, amivel kivívták a többiek tiszteletét és a lányok figyelmét.
Amíg létre nem jöttek az 1950-es években az egyre népszerűbbé váló nyári úttörőtáborok, addig (és persze az után is) a városi gyerekek gyakran vakációztak a vidéki rokonoknál, főleg a nagyszülőknél, a falusi gyerekek pedig szerencsés esetben elutazhattak pár hétre a városi rokonokhoz. Az unokatesókkal eltöltött önfeledt idő pótolhatatlan élményt adott.
Nyári úttörőtáborok
Az úttörőtáborok zászlófelvonással, jelentéssel kezdődtek minden nap, de aztán a gondtalan szórakozásra is bőven adódott lehetőség.
A második világháború után alakult meg a Magyar Úttörők Szövetsége, amelyet a gyermekek önkéntes tömegszervezeti tömörülésének neveztek. Pár évvel később magába olvasztotta és megszüntette a cserkészmozgalmat, de sok elemet egy az egyben vagy részben átalakítva átvett belőle, mint amilyen a rajok, őrsök, táborok, egyenruha viselése és a 12 pont volt.
A szocializmus alatt az iskolásokat szinte kivétel nélkül úttörővé avatták. Az úttörőmozgalom célja az volt, hogy a szocializmus iránti hűségre és elkötelezettségre nevelje a gyerekeket.
Az úttörőtáborok kötött szertartásai, mint a zászlófelvonás, ünnepség, felvonulás, mozgalmi dalok éneklése, barátkozás más szocialista országok úttörőivel is ezt erősítették, egyben egyfajta kötelességtudatot is továbbadtak a gyerekeknek. De a gyerekek megtalálták a módját a kikapcsolódásnak is, akár valamilyen közös játék, sporttevékenység formájában, vagy az esti tábortűznél történő szalonnasütés és vidám danolászás alkalmával.
Egykori üdülőhelyeket is használtak nyári tábornak, de újakat is építettek. Az ötvenes években sok helyen kőházak és faházak helyett katonai sátrakban szállásolták el az ifjúságot, fürdőszoba persze nem volt, a természet közelsége jelentette a megoldást. A későbbi évtizedekben, a kádári “gulyáskommunizmus” alatt számos tábort építettek ki, ilyen volt például a legnagyobb, legrangosabbnak számító, a Balaton partján fekvő Zánkai Úttörőváros, de voltak táborok Diósdon, Tőserdőn, a Bakonyban, Balatonlellén, Csillebércen, Szigligeten vagy épp a Tisza parton is, például Tokajban.
Az úttörőtáborok ugyanakkor sok tanuló és egyben úttörő vagy épp kisdobos – az alsó tagozatos kisdiákokat hívták így, mielőtt úttörők lettek, nekik csak hat pontjuk volt, a nyakkendőjük pedig piros helyett kék volt – számára elérhetetlen vágyálom volt csak, mert bár a kitűnő tanulmányi eredmény és a jó magaviselet lehetővé tette elviekben az oda jutást, de sok vidéki kisiskolás számára ez a lehetőség tényleg csak elviekben létezett. Nekik maradtak a fentebb már említett falusi szórakozások.
Balaton és nyaralás
A mi legnagyobb és legrangosabb vízpartunk az első világháború után a Balaton lett, miután elveszítettük a tengeri kijáratunkat, így a magyar tenger felértékelődött a kikapcsolódni és szórakozni vágyók körében, a felső tízezernél is.
Bár egyre népszerűbb üdülési célpont lett, a Balaton a két világháború között is megőrizte azt a csendes, falusias légkört, ami a középkor óta jellemezte. Még 1939-ben is előfordult, hogy a fürdőzők mellett felbukkant egy hűsölni vágyó marhacsorda.
Lisznyai Elemérről például fel is jegyezték a kortársai, hogy 1896-ban minden falusi kinevette Balatonlellén, amiért nagyravágyó tervekkel egy bivalylegelő közepén akart tóparti villát építeni. Az idő azonban őt igazolta: az első évek 40 fős vendégserege után 1899-ben már 460 vendég jött Lellére, manapság pedig csak itt mintegy 90 ezer az egy évre jutó vendégéjszakák száma.
Sokan azt hiszik, a balatoni tömegnyaraltatást és az ezzel járó hangos gyerekcsapatokat a kommunista úttörőmozgalom szabadította rá a csöndes balatoni üdülőövezetekre, de ez nem így történt. Már a Tanácsköztársaság idején is volt gyereknyaraltatási program, például a két világháború között Mussolini ifjú avantgardistái is a magyar tengerben fürödtek.
A ’60-as évek hotelépítési lázát a ’70-es évek nyaralóvásárlási őrülete, majd a német turistáknak jó pénzért szobát vagy akár egy egész házat kiadó, egy nyár alatt egy autó vagy egy lakás árát is megkereső ügyeskedők nagy korszaka követte. A ’80-as évek elején üdülőbeutalóval, iskolai táborozással, rokonok hétvégi házában vendégeskedéssel mindenki itt akart nyaralni júniustól augusztusig, de még mindig nem volt mindenki számára elérhető a balatoni nyaralás.
Az ország más pontjain is számtalan SZOT üdülő épült, ahol a családok nyaralhattak, főleg a hetvenes évektől. A szülők beutalót kaptak a munkahelyen jutalom helyett, a gyerekek pedig örültek, mert a nyári vakáció egy részét együtt tölthette a család, ráadásul többnyire valamilyen víz mellet.
Kiemelt kép: Fortepan
