A Tisza és mellékfolyóinak kanálissá gyilkolt, töltésekkel a tájról leválasztott medreiben lezúduló vize tavasszal és nyáron nagyon fog hiányozni a földekről – így fogalmazott a napokban a világhálón Szendőfi Balázs, akinek természetfilmjeit évek óta rendszeresen vetítik a hazai és a nemzetközi médiumok.
A folyóáradásoknak évszázadokon át megvolt a maga funkciója, ez adott rendszeresen vizet a csapadékszegény Alföldnek. Miután ez elmaradt, pár évtized alatt kiszáradt a táj, rossz lett a termés, élhetetlenebb lett az ország ember és vadvilág számára egyaránt. A káros folyamat napjainkban is zajlik, kiszáradófélben hazánk legnagyobb tája
– vázolta Balázs a Sokszínű Vidéknek.
Vadvízország bűvöletében
Magyarország egyik legismertebb természetfilmesének eredeti hivatása zeneszerző, zenetanár. A sokoldalú természetbúvár a Magyar Haltani Társaság rendszeresen publikáló tagja 2014 óta a Földművelésügyi Minisztérium (ma Agrárminisztérium) országos kutatási célú halfogási engedéllyel rendelkező halkutatója. Balázs eddig öt nagyobb és számos kisfilmet jegyez, jelenleg is több filmen dolgozik.
Négy filmet készítek párhuzamosan, ezek közül most a “fő” vállalkozás a Volt egyszer egy vadvízország című, a Körösökről és a hajdani Sárrétről készülő természetfilm. 2023. március 20-ára van kitűzve a bemutatója, és éppen a fent vázolt problémát, vagyis a folyószabályozások okozta természetpusztítást mutatja be.
A legfontosabb az őszinteség
Az alkotó szerint a hiteles filmes munka legnagyobb nehézsége az, hogy támogatást általában az ad rá, aki még több pénzt akar viszontlátni belőle. Úgy véli, nagyon kevés az olyan természetfilm, ami mentes a propagandától, a részrehajlástól, a “zöldre festéstől”, pedig fontos lenne, hogy minél több ilyen alkotás kompromisszummentesen tárjon elénk valódi problémákat.
Az őszinteség és a szembenézés nem eladható, nem jövedelmező. Legalábbis a vezetők és üzletemberek szerint. Én igyekszem rácáfolni erre. Ma tulajdonképpen természetfilmet kell forgatni – természet nélkül. Mindenütt az ember általi drasztikus átalakítások és rombolások látszanak, a természet szilánkokra törve szétszóródott pár talpalatnyi helyen, amikből persze most is nap mint nap serényen igyekeznek lefaragni a “hasznosítást” szorgalmazó beruházók. A törvények és rendeletek pedig egyre inkább mellettük állnak, a természet maradékának ellenében.
Minden nehézség ellenére a természetfilmes számos más eszközzel igyekszik tenni a környezetünkért. A halkutatás során kisvizek halfaunisztikai felmérését és monitorozását végzi, esetenként segítve ezzel védett vagy védendő élőhelyek értékeinek feltérképezését. A kiszáradt Szilas-patakból a Budapesti Természetvédelmi Őrszolgálattal közösen halmentést folytatott.
Ökológiai tanácsadást végzek, például 2018-ban a városligeti tó leeresztése és tisztítása során én felügyeltem a halak, rákok, teknősök kivételét és vissza nem engedését. Szinte száz százalékban veszélyes idegen fajokról volt szó. Persze a fő tevékenység továbbra is a természetvédelmi célú filmek készítése.
Átszabták a tájat
Emberemlékezet óta az Alföld a szó szoros értelmében medence volt, ahol összegyűlt és elraktározódott a hegységek édesvize.
A folyók a lapos tájban élesen kanyarogtak, akár az ember belei vagy agytekervényei, melyek azért kanyarognak annyit, hogy minél nagyobb felületen és hosszban működhessenek. A folyóknál hasonló ez: 200 kilométeren elfér akár 1000 folyamkilométernyi folyó, ez kétszer ezer kilométernyi gazdag élővilágú vízpartot jelent, ennyi helyen érintkezhet a víz a tájjal
– mesélte a filmes, hozzátéve, Széchenyi idejében, az 1840-es évektől a tájat módszeresen kezdték kiszárítani.
A terv a lakosság élethelyzetének jobbításaként, az áradások mérsékléseként volt tálalva, de valójában gabonatőzsdei okai voltak, az országurak több gabonát akartak termelni a folyók leigázott árterein, hogy tovább gazdagodhassanak.
A folyókat kiegyenesítették, a mocsarakat és vizes élőhelyeket lecsapolták, behálózták az országot vízelvezető csatornákkal. 11 444 kilométernyi töltés épült a Kárpát-medencében, hogy megakadályozza a folyók kiöntéseit.
A folyóáradások adtak rendszeresen vizet a csapadékszegény Alföld talajának. Miután ez elmaradt, pár évtized alatt kiszáradt a táj, rossz lett a termés, élhetetlenebb lett az ország ember és vadvilág számára egyaránt.
A rövidített, egyenes folyómedrekben felgyorsult a sodrás, és mivel a víz oldalirányban nem tud kitörni a gátak miatt, lefelé fejt ki erőt: korábban lerakott hordalékát elhordja, a medret mélyíteni kezdi. Méterekkel mélyültek a folyók medrei, és ez egyre lejjebb rántja a tájban a talajvizet is, ami további szárazodási folyamatokhoz vezet.
Szendőfi Balázs szerint nem tanultunk a múlt hibáiból, és további elhibázott lépéseket teszünk, mesterséges tározókat, duzzasztógátakat építünk, temérdek újabb sebet okozva a természeten. Az irreálisan nagy területeket elfoglaló szántókat a folyók vizével öntözzük, és ennek is köszönhető, hogy számos folyónk vízhozama egyre gyakrabban drámaian lecsökken.
Három lépésben gondolkodik
A halkutató úgy gondolja, a változtatáshoz gyökeresen át kell alakítani az agrártámogatási rendszert. Úgy érzi, ez meredek téma, de ez a nulladik lépés, enélkül semmit nem lehet tenni. Nem szabad táj- és természetpusztító monokultúrás gazdálkodási tevékenységet ilyen mértékben támogatni.
Kisléptékű, mozaikos tájfelhasználású, erdősávokat és vizes élőhelyeket meghagyó gazdálkodást kellene ösztönözni. Szendőfi három lépcsőben gondolkozik. A kulcsszavak: a békén hagyás, a helyreállítás és a létrehozás.
Ma kizárólag hasznosítani akarunk, minden beépül, “sétányosodik”, “szökőkutasodik”, a lakosság pedig tapsol ehhez és örül ennek. Ha van a faluvégen egy vizesgödör, abból horgásztavat vagy evezőspályát akarnak létrehozni a helyi vezetők – ezt nem volna szabad engedni. Inkább a természetes élőhelyek meghagyását, ökológiai célú kezelését kellene előírni és támogatni. Nem szabadna a balatoni, fertő-tavi, tisza-tavi, dunai nádasokat irtani, a partok további beépítését meg kell szüntetni. Ideje lenne megtiltani az ártéri fakitermelést is
– sorolta a tennivalókat a környezetvédő
A tönkretett területek nagy részén a természet „meggyógyítható”. Balázs jelezte, azok a holtágak, melyek nem érintenek települést, visszacsatlakoztathatók lennének a folyóhoz. Az árterek növelhetők lennének, a gátakat távolabb lehetne vinni.
Természetesen ez költséggel és területekről való lemondással jár, de lehet, hogy még mindig kisebb költség és lemondás, mint amit a 2022-es nyári aszály okozott. A helyreállított ártereken a silány szántók helyén legeltetés, kaszálás, halászat folyhatna.
Vizes élőhelyek “a semmiből” is létrehozhatók. Csak kell egy kijelölt terület és egy árasztás. Van erre példa kicsiben a közelmúltból is, nemzeti parkok több helyütt csináltak ilyesmit, és új erőre kapott az élet az összes ilyen helyen. Talajvízzel feltöltött tavak is létrehozhatók, Szadán ilyen vizekben próbálják megmenteni a kipusztulás szélén álló lápi pócot.
Közös a felelősség
Szendőfi Balázs szerint a környezetünk tragikus állapotát egy európai és világszintű természet-helyreállítással lehetne mérsékelni. Szép dolognak tartja az önellátást és minden kísérletet, ami az egyén szintjén az ökológiai lábnyomot csökkenti, de hangsúlyozza, hogy nem a szén-dioxid az egyedüli gond.
Az Európai Unió előirányozta a területe 30 százalékának ökológiai helyreállítását. Ez hatalmas és megvalósíthatatlan vállalásnak tűnik a számos gazdasági lobbiérdek és lakossági befolyásolhatóság fényében – de így is: ez mindössze 30 százalék (nem 100), csupán az EU területén történne (nem világszerte), és csak előirányzás, nem cselekvés. Szerintem ez így kevés lesz
– fogalmazott a természetfilmes.
