Puskaport is őrölhettek a félegyházi szélmalomban

Szeles tengely, kivásznalás, fordító rudazat, zsindelytető – a mai fül számára ismeretlen, különleges fogalmak. Letűnt idők mesterei: szélmolnár, vízimolnár, szárazmolnár és a hajómolnár.

“Egy malomban őrölnek” tartja az évszázados mondás, manapság azonban Magyarország egyetlen szélmalmában sem őrölnek, pedig egykor az Alföldön több száz vitorlát forgatott a szél.

Ipartörténetünk különleges remekei a főként gabona őrlésére szolgáló malmok, melyeket sok évszázadon át széllel, vízzel, vagy igavonó állatok erejével hajtottak.

Magyarországon a 19. század a szélmalmok kora volt, az 1870-es években csupán Kiskunfélegyháza környékén 62, szerte az országban 854 szélmalom őrölte a gazdák gabonáját és szőlőjét, vagy akár a betyárok puskaporát.

Víz, szél és bivalyerő

Vízimalmaink rendszerint dombvidékeinken és középhegységeinkben őröltek, de az Alföldön is találunk rá példákat, például a Túristvándiban épült vízimalom a Szatmári-síkon,  még Mária Terézia idején épült. Az 1200-as években már működtek vízimalmok Magyarországon, vízfolyásokra telepített patakmalomból és folyóinkon úszó hajómalomból tíz működött akkoriban hazánkban. Az 1800-as évek közepére számuk az országban több ezerre – szélmalmaink többszörösére – nőtt.

Magyarországon az ezernégyszázas évektől bizonyítottan sokfelé működtek szárazmalmok, melyeket állati erővel hajtottak. A középkorban annyira elterjedtek Európa-szerte, hogy a török időkben csak Budán százötven állati erővel hajtott malomról írtak.

A szárazmalmok többsége járgányosmalom volt, a középső, függőleges tengelyéhez óriási küllőkkel fogaskereket kapcsoltak. A fogaskeréken belülre, a küllők elé ökröt, szamarat, vagy lovat fogtak, amit körbe-körbe járattak. A hatalmas fogaskeréknek 370-420 darab pálcája volt, ezek egy gyorsító áttétellel biztosították a szükséges forgási sebességet.

Szélmalmaink egy részét kunhalmokra építették, másokat mesterségesen emelt magaslatokra, a települések határába. Régi szélmalmaink az Alföldön vályogból készültek, az agyagos-szalmás anyagból emelt falak legnagyobb ellensége minden időben a víz volt. A kiskunfélegyházi, Pajkos-Szabó István-féle szélmalom többször áldozatul esett a természet pusztító erőinek, csak az utóbbi hetven évben három alkalommal is fel kellett újítani.

Zsindelytetők, meszelt falak, és fából ácsolt gerendás szerkezetek, melyek megépítése és karbantartása nagyfokú szakértelmet, és tudást igényelt a mindenkori gazdáktól, szélmolnároktól.

A Pajkos-Szabó István-féle szélmalom

Kiskunfélegyháza alulhajtós szélmalmát 1860-ban Csányi Lajos a Kismindszenti út mellé építtette Fábián János mesterrel, a pompás műemlék 1961-ben került át jelenlegi helyére, a Kiskun Múzeum udvarára.

Kiskunfélegyházán áll a négy vitorlás Pajkos-Szabó István-féle szélmalom, mely hazánk egyetlen megmaradt alulhajtós szélmalma.

1961-ben a malom falazatát szétbontották, a hajtószerkezetet szétszerelték, szerkezetének faanyagát szakszerűen lekezelték, végül az új helyen ismét összeépítették. A négyvitorlás szélmalomnak az évtizedek során számtalan tulajdonosa volt. Rendszerint egy-egy nagyobb pusztítás után cserélt gazdát a különleges épület, ugyanis sok munkába és pénzbe került a romba dőlt malom újjáépítése.

A Pajkos-Szabó István-féle alulhajtós szélmalom kétszintes épületében a malomkerekeket a földszinten helyezték el. A szeleskerék hozza forgásba a dobot, melynek tengelye, a bálvány a földszinten és a felső padláson is vascsapban végződik. Az ilyen malomszerkezet előnye volt, hogy működését könnyebben ellenőrizhették, erősebb szél esetén a malom forgását szabályozni tudták, a malom vitorláinak helyzetét pedig gyorsan változtathatták.

Gabonafélék mellett sokféle darabos terményt, és alapanyagot is őröltek, szőlőmagot, pirospaprikát, papírt, sőt puskaport is ledaráltak régen a malmokban.

Míg felülhajtós szélmalmokat szerte az országban építettek, addig alulhajtós szélmalmaink a Kiskunságon álltak, a huszadik század elején Kiskunfélegyháza környékén még több tucat őrölt közülük.

A modern technika azután néhány évtized leforgása alatt a műemlékek közé száműzte ezeket a megbízható, mesteri szerkezeteket. A régi szélmalmokat leginkább a böjti szelek mozgatták, és az Alföldön gyakran előfordult, hogy hetekig fűszál sem mozdult, így a gőzmalmok hamar megnyerték a versenyt velük szemben.

A félegyházi szélmalom egészen 1941-ig Pajkos-Szabó István tulajdonában volt, majd tőle a Magyar Történeti Múzeum 1000 forintért megvásárolta. Az ötvenes évek folyamán hasonlóan a dorozsmai szélmalomhoz, az épület állaga fokozatosan leromlott, a hatvanas évektől több felújítást kellett elvégezni rajta, 1975-ben, 1984-ben és 2003-ban is rendbe tették a műemléket.

A malom körül a népi vallásosság nyomait őrző hagyományos egyháztörténeti emlékeket helyeztek el, ácsolt haranglábak és út menti feszületek mesélnek az alföldi parasztság évezredes vallásosságáról.

Hajdan nyolcszáznál is több szélmalom forgott Magyarországon, ma mindössze 44 egykor működött malom áll még úgy-ahogy az országban. Ezek közül talán fél tucatnak nevezhető megnyugtatónak jelenlegi állapota – több odafigyelést és gondoskodást érdemelnének ipartörténetünk ritkuló gyöngyszemei.

Kiemelt kép: felegyhaziturizmus.hu