A hagyományos magyar csárdák ugyanúgy szerves részei a kultúránknak, ahogy a betyárromantika vagy épp a pusztai csikósok tudománya, ahogy a gulyás és a pörkölt, a csárdás tánc vagy a jóféle magyar nóta. A külföldön ismert, sajátosan értelmezett magyar virtus különféle megnyilvánulásai ezek, de azon túl is értéket képviselnek, hogy egyfajta sztereotípiát sugároznak rólunk a Nyugat felé, még ha olykor a realitástól meglehetősen elrugaszkodottat is.
Csárda szavunkra 1755-től kezdve van adat. Eredetileg olyan helyeken álltak ezek az épületek, ahol a pandúrok, a csendőrök-rendőrök nehezen ellenőrizhették őket. Megvolt ennek az oka, hisz törzsközönségükhöz sokszor törvényen kívül álló szegénylegények, betyárok is tartoztak. Sok romantikus történet kapcsolódik a kocsiszínnel, szekérállással is rendelkező építményekhez, ahol a lovak is megpihenhettek, míg gazdájuk evett egy jót.
A korai épületek először csak földbe vájt kocsmák, majd egyszerű csapszék bővül konyhával, kamrával, később vendégszobával. A szekérállás és a gémeskút elengedhetetlen tartozékai a csárdának
– írja Gellér Ferenc Csárdák Hajdú-Biharban és a Hortobágyon című munkájában.
Hajdú-Bihar megyében a mai napig áll három, műemlékileg védett, Debrecen városához tartozó csárdaépület.
1. Halápi Csárda
A Halápi Csárda a Debrecen melletti Erdőspusztán működő vendéglátó hely volt valaha, jelentős kereskedelmi csomópont, de már nem üzemel, és az épület maga is egyre siralmasabb állapotba kerül – műemlékvédelem ide vagy oda.
A csárdák főleg a 18-19. században játszottak fontos szerepet az emberek életében, így a Halápi Csárda is. Főleg forgalmas utak mellé építették ezeket. A Halápi Csárda 1778-ban épült a mai Vámospércsi út mentén, amely abban az időben Szatmárnémetit és Budapestet összekötő fő közlekedési útvonal volt, az úgynevezett sóút, mert ezen hordták Budapestre a sót. A Halápi Csárda nevéhez több tévhit fűződik, mint például az is, hogy ebben a csárdában fogták el Savanyó Jóskát, az egykori betyár vezért, ahogy a Múlt kor is megemlékezik róla:
A betyár végzetét (…) a bosszúvágy okozta: egy bojtár adta fel, akinek rokonát ő lőtte agyon. Sértett cimborája romantikus regénybe kívánkozó módon altatót kevert a halápi csárdában mulatozó betyár borába, akit ezután a csendőrök könnyen el tudtak nyomni.
A híres betyárvezért azonban Zalahalápon, az ottani Halápi csárdában kapták el 1907-ben.
2. Látóképi Csárda
A Debrecentől 11 km-re, a 33. főút mellett, frekventált és forgalmas helyen álló Látóképi csárda komoly történelmi múlttal rendelkezik, idén már 288 éves az épület.
Akár „a legendák csárdájának” is nevezhetjük, hisz a „látó kép” szokatlan elnevezés egy legendára vezethető vissza: a csárda ivójának falában megtalálható volt egy teljes embernagyságú üreg, amit egy férfialakos festmény takart. A hagyomány szerint erről a preparált falfestményről kapta nevét a Látóképi csárda.
Az itt gyakran megbújó betyároknak jöhetett jól igazán ez a falikép, hiszen a pandúrok mozgását időben kifigyelhették. A hagyományos emlékezet szerint tehát innen származik a „Látókép” elnevezés.
A csárda belseje az említett képpel
Prózaibb magyarázat is létezik, miszerint a régi hajtó úton, Pest felől érkezve, a hajdúsági löszhátra felkapaszkodva érkeztek ide, a környezetéhez képest legmagasabb helyen álló csárdához, ahonnan rálátás nyílt a Tócó völgyére, és a Nyírség határán kiterebélyesedett cívis városra, Debrecenre is. Ezért is hívták ezt a magaslatot egykor így: „Látó Telek”, „Lát Telek”, „Látó Kép”, olvasható a csárda honlapján.
3. Rózsás csárda
A Rózsás csárda Debrecen-Józsa egyik legősibb, ma is működő csárdája, amely a helytörténeti adatok szerint az 1700-as években már állt a Szentgyörgy-Pusztai Szil-völgyben. Szép nevét a szájhagyomány szerint a cégérére festett rózsáról kapta. A csárda mai bejárata felett lógó cégéren is látható a rózsa, az „Anno 1723” felirat pedig az alapítási évet jelzi.
Íme egy fotó 1964-ből: így nézett ki hajdanán
Érdekesség, hogy a Debrecentől Hajdúböszörményig vivő útszakaszon korai és jelentős csárdák egész sora épült a 18. században, de eredeti rendeltetésében csak a műemlék józsai Rózsás csárda maradt fenn.
Az 1783-as katonai térképen a Rózsás csárdát már feltüntették, sőt az 1794-es latin nyelvű térképeken is, „Edicillum Rózsás” megnevezéssel. Az út keleti oldalán található a nagyméretű szekérállás, mellette pedig a csárdaépület. A műemlék jellegű, s ma is eredeti funkcióját betöltő épületet sem kímélte az idő, de autentikusan áll, ami annak is köszönhető, hogy eredeti építési rendszerét könnyen rekonstruálták. A nagyméretű pince két, jól elkülöníthető építési fázisról tanúskodik, az út felé az épület pedig végig árkádos kialakítású volt, pillérgerendás rendszerű, eredetileg faoszlopokkal.
A bejárattól jobbra az árendátor, vagyis a haszonbérlő szobája állt, két lépcsővel fentebbre került a konyha. Korábban volt itt egy szabad kémény is, ez ma már nincs meg, a valahai ivó és söntés mára új funkciókat kaptak. A végig tornácos, egymenetes csárdaépület az idők során több változáson ment át, ugyanakkor alapjaiban tükrözi az eredeti csárda jellegét.
Különleges és önmagában is méltatandó jelenség, hogy a csárda, túlélve a „csárdapusztító történelmi korszakokat”, megmaradt autentikus formájában és eredeti funkcióját betöltve. S valóban korhű atmoszférával és jelleggel a közel 300 éves józsai Rózsás csárda egy már rég letűnt korszakot hitelesen megidézve a mai kor vendégeinek, látogatóinak is közkedvelt vendéglátó helye. Eredete, története, jellege és mai állapota, működése és egyedi hangulata okán valóban megérdemli a kitüntető figyelmet, kulturális örökségként és étteremként egyaránt, írja honlapján a Rózsás Csárda.
Kiemelt kép: Látóképi Csárda
