A Pápai Kékfestő Múzeum az egyetlen hazai gyűjtemény, ahol a különleges, évszázados mesterség tárgyi emlékei megtekinthetők. A múzeum a Kluge család egykori lakóházában 1962 óta szinte folyamatosan üzemel.
A kékfestő múzeumban a magyarországi szakma teljes spektrumát felölelő kiállítások mellett ízelítőt nyújtanak a farmer történetéből is, mely az indigó festőnövényen keresztül szorosan kapcsolódik a kékfestéshez. Ahogy korábban megírtuk, a magyarországi kékfestést 2019 februárjában felvették az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség jegyzékére.
A jeles esemény óta országszerte megnőtt az érdeklődés a szakma iránt. Méri Edina muzeológus, a Pápai Kékfestő Múzeum szakmai vezetője mesélt a Sokszínű vidéknek a kékfestő családok magyarországi történetéről, és a meseszép szakma rejtelmeiről.
Honnan ered a kékfestés mestersége, és Magyarországon mikor jelentek meg az első műhelyek?
A kékfestés megtalálható minden kontinensen, ahol az indigónövény festésre alkalmas fajtái megteremnek. Őshazájának Indiát tartják, ahol a legmagasabb szintre fejlődött a textilfestés kézi technológiája. Emellett hagyománya volt és van többek között Japánban is, Afrikában és az amerikai kontinensen is.
Az indigofera tinctoria növényből nyerték ki a kék színt, ez a természetes festőanyag nagy mennyiségben rendelkezésre állt a trópusokon. A 19. század végétől létezik a szintetikus változata is, illetve az indantrén sorozat kék színe, melyet szintén alkalmaznak a kékfestők. Az indigófestés európai elterjedése előtt a festőcsüllenget használták a kék szín festésére.
A növény trópusi égövön honos, az európai mérsékelt égövben nem sikerült termeszteni. Európába a növényből kivont és feldolgozott indigót hozták be szárított, tömbösített formában. Magyarországon az eljárás, rezerv nyomás és indigófestés a 17. század végén jelent meg és terjedt el a 18. században. Innentől datálhatók a festőcéhek is.
Mit lehet tudni a Kluge-féle műhelyről? Milyen keretek között működött a manufaktúra?
A Kluge család ősei kelmefestők voltak, Szászországból származnak, ahol nagy hagyományai voltak ennek a textiles mesterségnek. A család Magyarországra települt és 1783-ban műhelyt alapított Sárváron, majd 1786-ban átköltöztek Pápára, ahol feltételezhetően egy kis műhelyt vettek át, amit tovább fejlesztettek. Hét generáción át működtek, a termelést 1959-ben fejezték be, és a műhelyt ekkor ipari műemlékké nyilvánították.
A vállalkozó szellemiségű, nyitott mesterek a kis műhelyt a kisgyár szintjéig fejlesztették, ami a nagyobb mennyiségű kékfestő gyors, hatékony előállítását eredményezte. A kisgyár az 1900-as évek első évtizedének a végére kezdett el teljes gépesítéssel dolgozni, gőzgép által meghajtott keményítő-, kalanderező-, Perrotine (mintázó) géppel.
Milyen textíliákat, viseleteket állított elő egy kékfestő mester?
Alapvetően végárut és viseleti, lakástextilnek készülő darabokat. A különbség részben a mintázásban rejlett, a végáru esetében egy mintával tarkáztak több tíz, száz méter anyagot, az egyedi darabokat (abroszokat, kötényeket, kendőket) megtervezték. Készült ajtóruha, ágynemű is kékfestőből. A hétköznapi viseletek kedvelt anyaga volt, a kék szín árnyalataival sok mindent ki tudtak fejezni.
Milyen speciális eszközöket használnak a kékfestés mesterei?
A legfontosabb eszköz a nyomódúc (mintafa), mellyel megmintázzák a kelmét. Előállításuk kézügyességet, precizitást és türelmet igényelt. A mesterek közül többen tudtak készíteni mintafát, de általában specialistáktól rendelték. Ők voltak a formakészítők. A műhely berendezéséhez tartoztak a festőmedencék a különböző ráfokkal, a mintázó asztal, a fedőmassza (pap) tárolására szolgáló sasi ládika, a különböző hordók, a vegyszerek tárolására szolgáló edények, üvegek.
A mángorló a fényesítést, simítást szolgálta. A Kluge műhelyben fennmaradt a lójárgányos mángorlószerkezet teljes egységében. A gépesítéssel megjelentek az ipari gépek, a keményítőgépek, kalanderek, szárítógépek, Perrotine gépek (mintázó gép). A víz jelenléte is fontos volt a kékfestők számára, a műhelyek rendszerint folyóvíz mellé települtek. A Kluge család például a Tapolca-patak mentén építette fel műhelyét.
Milyen főbb mozzanatai vannak egy-egy darab elkészítésének?
A kékfestés több különböző munkafázisból tevődik össze, a kelme több nap alatt készül el. A fehér vászon mosását a keményítés, majd a mintázás követi, melynek során a nyomódúcot a papnak nevezett fedőmasszába mártják, és lenyomják a mintát a textilre. A massza szigeteli a mintát, megvédi a megfestődéstől. Ezt követi a festés indigócsávában, a savazás (fedőmassza eltávolítása), a mosás-öblítés, a keményítés és a mángorlás-vasalás. Minden egyes fázis között megszárították az anyagot.
A kékfestés során használt minták és színek leginkább etnikai csoportokhoz köthetők. A színes kékfestőt svábok, szlovákok, vendek kedvelték. Egy-egy különlegesebb minta jellemző volt egy-egy családra, de a legkedveltebb minták elterjedtek számos műhelyben
Magyarországon a textiliparban van még szerepe a kékfestésnek? Hogyan él tovább itthon a szakma hagyománya?
Az elmúlt évtizedben veszélyeztetté vált a szakma, mivel több mester hunyt el néhány éven belül és nem volt mindenütt biztosított a műhely fennmaradása. Ma is kevés a műhely, mindössze öt üzemel Győr, Tolna, Nagynyárád és Tiszakécske mellett Bácsalmáson, de ezek stabil alapokon állnak.
Az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség jegyzékére kerülés óta megnőtt az érdeklődés a szakma iránt. Sajnos a képzés megszűnt, most vannak törekvések az újraindítására, bár ennek kapcsán aggályok is felmerültek a mesterek részéről.
Megvan az utánpótlás, adott a vásárlói kör, a műhelyek megújulásra képesek a megváltozott igényeknek megfelelően. Egyrészt ők ápolják a hagyományt azzal, hogy autentikus termékeket állítanak elő, bemutatókat tartanak, másrészt megnövekedett az érdeklődő iparművészek száma, akik használják a kékfestő anyagot művészeti alkotásokban, modern viseleti darabokban.
A cikkben szereplő fotók a múzeum Facebook-oldaláról származnak.
