Európa eldugott sarkában élnek a kontinens legbájosabb madarai

Hebridák, Orkney-szigetek, Shetland-szigetek, Feröer-szigetek és Izland. Önmagukban is éppen elég vonzó helyek, a mély zöld és kék színek birodalmai, ahol a tenger és az óceán, a szél és a víz az úr, az ember pedig annyira átélheti a természet közelségét, ahogyan szinte sehol máshol Európában. Ha a kontinensen fókákkal akarunk találkozni, errefelé jók az esélyeink, és itt élnek Európa talán legbájosabb madarai, a lundák.

Amikor először Skóciában jártam, még nem létezett digitális fotózás, az e-mailezés hőskorát éltük, levélhez csatolható fotókról még nem hallottunk. Egy lundákat ábrázoló képeslapot küldtem haza, és nagy sikert arattam vele, néhány nappal utánam megtudta a környezetem is, hogy létezik ilyen madár.

Pici, mindössze 30 centis, skót természettudósok hívták fel rá a figyelmemet, hogy távolról nem a csőréről, hanem narancssárga-piros lábáról lehet megismerni.

De olykor egészen közel engedi magához az embert. Később a Skót-Felföldön, a káprázatos Dunnotar-kastélyban is felfedeztünk belőle néhányat. Szélfútta, sziklás tengerpartokon itt is otthon vannak.

A fentieken túl nagy lundalelőhely még Írország, Skandinávia, Kanada, továbbá a Csendes-óceán északi sarka, elsősorban Alaszka.

A lundák viszont nemcsak picik, gyönyörűek és barátságosak, hanem egész sor rendkívüli tulajdonsággal ruházta fel őket a teremtő:

• rövid szárnyuk nem annyira a repüléshez, inkább az úszáshoz alkalmazkodott;
• a víz alatt repülő technikával úsznak;
• a levegőt percenként 400-as szárnycsapással hasítják;
• képesek akár 15 méter mélyre repülni (úszni) a vízben;
• a csőrükben 30 halat is képesek egyszerre raktározni;
• míg ők halásznak, rájuk is vadásznak: sirályok és halfarkasok elől a víz alá menekülnek;
• elsősorban a víz alatt táplálkoznak;
• színes csőrükkel a násztánc során szédítik el a párjukat, a párzási időszakon kívül a színek tompává válnak;
• akár tízezer fős kolóniában is élnek.

Alaszkából kóborolt Apajig egy csavargó madár

A faj Kolumbusz Kristófja nagyon hosszú utat tett meg.

Manapság nem a sirályok és a halfarkasok a fő ellenségeik, hanem az olajszennyeződések, a túlzott méretű halászat és persze a klímaváltozás. A homoki angolnák lehalászásával elsőszámú táplálékuktól fosztja meg őket az ipari méretű halászat. Egyedszámuk jelentősen csökkent a Shetland-szigeteken, amelyek Európa utolsó érintetlen vidékei közé tartoztak.

Kiemelt kép: iStock